„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat lecsukták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikor engem vittek el, már nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna." (Martin Niemöller 1892-1984)

Itt ülök a számítógép előtt, ahelyett, hogy az Andrássy úton vonulnék a melegekkel, mellettük, mögöttük. Szoros rendőri kísérettel, védőkordonnal, biztonságban. Sokat töprengtem, végül nem mentem. A blogvilág révén lettek meleg barátaim, ismerőseim. Egyikről se tudom, hogy ott lenne, de ez csak az egyik oka, hogy itthon maradtam.

Van, aki közülük okos bejegyzésben indokolta, hogy miért ellenzi a demonstrációt. „Ostoba, fölösleges provokáció", „magamutogatás", „nem csak egy napon kell vállalni, hogy buzi vagyok" - nagyjából ilyesfajta érveket láttam. Mindegyik igaz, csak éppen a Pride menet tavaly óta már nem erről szól. Hanem arról, hogy szabad-e átengedni az utcát, Budapestet, a közhangulat formálását öntudatos és elvakult fasisztáknak meg agyatlan „futballhuligánoknak". Ezért kellene nekem is ott lennem a menetben. Ezért mentem el tavaly a Tarka magyar felvonulásra. Most nem vagyok ott. Ahogy nem mentem el például egy hónapja Kislétára, ahol a temetésen jóformán csak cigányok vettek részt.

Pedig régi tüntető vagyok. Először - úgy emlékszem - 1965-ben gimnazistaként tüntettem az amerikai nagykövetség előtt Vietnam bombázása ellen; nem, nem a párt vagy a KISZ szervezésében, hanem később maoista összeesküvésért elítélt srácok (némileg távolságot tartó) barátjaként. A Tarka magyaron kívül az utóbbi évtizedből egy antifasiszta gyűlésre, a Jugoszlávia bombázása elleni tiltakozó menetre és egy a George Bush budapesti látogatása elleni Szabadság téri piknikre emlékszem (utóbbiban a mintegy 100-150 részvevő közt békésen megfértek egymás mellett - egymástól tisztes távolban - árpádsávosak és kommunisták is).

Azt hiszem, belefáradtam abba, hogy kevesen vagyunk; beletörődtem abba, hogy Magyarországon - számos, jórészt történelmi ok miatt - nincs civil kurázsi, nincs állampolgári felelősségvállalás, hogy nálunk jelenleg csak a szélsőjobboldal (meg néhány elmebeteg) hisz az igazában annyira, hogy kész kiállni érte. Mi, a többiek meg nézzük, várjuk az „elkerülhetetlent".

És persze szégyellhetem magam, mert ma is eggyel kevesebben vagyunk ott.