Máténak, születésnapjára

Kyvagiokén – vagyis: „Ki vagyok én?” – teszi fel a kérdést szürreálisan játékos, ironikus kisregényében Déry Tibor, és élettörténetének – meg a történelemnek – a mozaikjaiból rakja össze önmagát.

„Családi neved, a mindmáig ismeretlen eredetű, de dallamos Kyvagiokén kétféleképp értelmezhető, édes fiam – mondta az apa, és őszülő pofaszakállát simogatva, csiptetőjén át villogó tekintetet vetett a fiára, kinek kis növendék szárnyai ijedten megrebbentek a ráhulló fényben. – A Kyvagiokén értelmezhető duhaj, felkiáltójeles jelentésében, de a lassú, kínos kérdezősködés állapotára is alkalmazható; ízlése, azaz alkata válogatja. A lélek ólomnehezéke, a melankólia változó súlya határozza meg, melyik felé hajlasz, vagyis rikoltozni kívánsz-e vagy kérdezni…”

Az ember számára, azt hiszem, két alapvető kérdés létezik: ki vagyok én, illetve mi az a világ, ami körülvesz – és persze a harmadik: mi a helyem ebben a világban?

Ulickaja regényét – Daniel Stein, tolmács – olvasva merült fel az identitás kérdése. A főhős litvániai lengyel zsidó, akiből – miután volt tolmácsa a Gestapónak, a szovjet-belarusz partizánoknak, valamint az NKVD-nek – katolikus szerzetes lesz Izraelben, ivritül prédikál arabokból, zsidókból, németekből, amerikaiakból, oroszokból álló egyházközösségének. Ki ő? Mi adja az identitását? Azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerül, akik segítenek neki, akiken ő segít, akik szeretik, akiket szeret – mindazok együtt, akikhez élete során köze lett. Meg az a cél, eszme, hit, amit maga elé tűzött.

Nincs a regénynek egyetlen olyan szereplője sem, aki élete során ne esett volna át identitásváltáson – cserén, módosuláson, bővülésen –, ne váltott volna hazát, nemzetiséget, vallást, családot, nevet. Ezek az emberek nem gyenge, a napi kényszereknek, netán haszonnak engedő, gerinctelen figurák, hanem határozott karakterek. Mint amilyen az az asszony, aki lengyel zsidóból elvakult kommunista lesz, a szovjet munkatáborban is az marad, hogy aztán öregkorára – Izraelben – hívő katolikus legyen. Ulickaja szinte tobzódik az identitásproblémákban, még egy – a történet szempontjából teljesen lényegtelen, homoszexualitására ráébredő fiút is előkap.

„Hány olyan éjszakám volt, amikor álmatlanul vergődtem a szobámban, hogy végre választ kaphassak önmagamtól – ki vagyok, mit akarok? Különböző dolgok jutottak eszembe, például, hogy milyen elcsúszás van aközött, amit az ember önmagáról gondol, amit a környezete gondol róla, és ami az ember valójában… Milyen szép, amikor ez a három dimenzió többé-kevésbé egybeesik, és milyen kínzó a létezés az embernek, amikor ez az egybeesés nincs meg.”

Véletlenül ezen a héten a Kossuth rádió (nekem juszt se „mr1” – ez is identitáskérdés!) Tér – idő című műsorának az identitás volt a témája. Elmondták persze, hogy többféle – „körkörös”, „táguló” – identitásunk van családunk, lakóhelyünk, nemzetiségünk, állampolgárságunk, vallásunk, foglalkozásunk, társadalmi státuszunk stb. szerint. Szó volt az én-tudat kialakulásáról, hogy például az „én” csak 3 éves kor körül jelenik meg a gyerekek szótárában, vagy hogy a „birtoklás olyan élmény, ami megerősít abban, hogy vagyok”. De a legszebb mondat Pataki Ferenc szociálpszichológustól hangzott el: „Az ember olyan lény, aki társszerzője önmagának”. Vagyis nem tárgya, elszenvedője vagyok az identitásomnak, hanem alanya, alakítója – is.

Ki vagyok én? A múltam, az emberek, akikkel kapcsolatba kerültem, a származásom, a történeteim, a hiteim, a cselekedeteim…

Még egy mondat Ulickajától: „(T)ökéletesen mindegy, miben hisz az ember, csak az nem mindegy, hogyan viselkedik.”

És persze: