Máténak, születésnapjára

Kyvagiokén – vagyis: „Ki vagyok én?” – teszi fel a kérdést szürreálisan játékos, ironikus kisregényében Déry Tibor, és élettörténetének – meg a történelemnek – a mozaikjaiból rakja össze önmagát.

„Családi neved, a mindmáig ismeretlen eredetű, de dallamos Kyvagiokén kétféleképp értelmezhető, édes fiam – mondta az apa, és őszülő pofaszakállát simogatva, csiptetőjén át villogó tekintetet vetett a fiára, kinek kis növendék szárnyai ijedten megrebbentek a ráhulló fényben. – A Kyvagiokén értelmezhető duhaj, felkiáltójeles jelentésében, de a lassú, kínos kérdezősködés állapotára is alkalmazható; ízlése, azaz alkata válogatja. A lélek ólomnehezéke, a melankólia változó súlya határozza meg, melyik felé hajlasz, vagyis rikoltozni kívánsz-e vagy kérdezni…”

Az ember számára, azt hiszem, két alapvető kérdés létezik: ki vagyok én, illetve mi az a világ, ami körülvesz – és persze a harmadik: mi a helyem ebben a világban?

Ulickaja regényét – Daniel Stein, tolmács – olvasva merült fel az identitás kérdése. A főhős litvániai lengyel zsidó, akiből – miután volt tolmácsa a Gestapónak, a szovjet-belarusz partizánoknak, valamint az NKVD-nek – katolikus szerzetes lesz Izraelben, ivritül prédikál arabokból, zsidókból, németekből, amerikaiakból, oroszokból álló egyházközösségének. Ki ő? Mi adja az identitását? Azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerül, akik segítenek neki, akiken ő segít, akik szeretik, akiket szeret – mindazok együtt, akikhez élete során köze lett. Meg az a cél, eszme, hit, amit maga elé tűzött.

Nincs a regénynek egyetlen olyan szereplője sem, aki élete során ne esett volna át identitásváltáson – cserén, módosuláson, bővülésen –, ne váltott volna hazát, nemzetiséget, vallást, családot, nevet. Ezek az emberek nem gyenge, a napi kényszereknek, netán haszonnak engedő, gerinctelen figurák, hanem határozott karakterek. Mint amilyen az az asszony, aki lengyel zsidóból elvakult kommunista lesz, a szovjet munkatáborban is az marad, hogy aztán öregkorára – Izraelben – hívő katolikus legyen. Ulickaja szinte tobzódik az identitásproblémákban, még egy – a történet szempontjából teljesen lényegtelen, homoszexualitására ráébredő fiút is előkap.

„Hány olyan éjszakám volt, amikor álmatlanul vergődtem a szobámban, hogy végre választ kaphassak önmagamtól – ki vagyok, mit akarok? Különböző dolgok jutottak eszembe, például, hogy milyen elcsúszás van aközött, amit az ember önmagáról gondol, amit a környezete gondol róla, és ami az ember valójában… Milyen szép, amikor ez a három dimenzió többé-kevésbé egybeesik, és milyen kínzó a létezés az embernek, amikor ez az egybeesés nincs meg.”

Véletlenül ezen a héten a Kossuth rádió (nekem juszt se „mr1” – ez is identitáskérdés!) Tér – idő című műsorának az identitás volt a témája. Elmondták persze, hogy többféle – „körkörös”, „táguló” – identitásunk van családunk, lakóhelyünk, nemzetiségünk, állampolgárságunk, vallásunk, foglalkozásunk, társadalmi státuszunk stb. szerint. Szó volt az én-tudat kialakulásáról, hogy például az „én” csak 3 éves kor körül jelenik meg a gyerekek szótárában, vagy hogy a „birtoklás olyan élmény, ami megerősít abban, hogy vagyok”. De a legszebb mondat Pataki Ferenc szociálpszichológustól hangzott el: „Az ember olyan lény, aki társszerzője önmagának”. Vagyis nem tárgya, elszenvedője vagyok az identitásomnak, hanem alanya, alakítója – is.

Ki vagyok én? A múltam, az emberek, akikkel kapcsolatba kerültem, a származásom, a történeteim, a hiteim, a cselekedeteim…

Még egy mondat Ulickajától: „(T)ökéletesen mindegy, miben hisz az ember, csak az nem mindegy, hogyan viselkedik.”

És persze:

 

Szerző: rás  2010.02.08. 00:00 1 komment

Címkék: identitás józsef attila ulickaja déry tibor

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr684929163

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_43660 2010.02.25. 20:32:54

1978. január 30. "Meghalt Nagy Laci. Először mindenki azt gondolta, hogy öngyilkos lett. Pedig talán nem is lett. De nálunk most olyan a légkör, hogy ez benne van a levegőben. 20 éve élünk viszonylagos prosperitásban, az ország gazdasági helyzete sose volt ilyen kedvező, az átlagos életszínvonal - és életkor - igen magas. Relatíve szabadság is van, lehet dumálni, bírálni,viccelni, humorizálni, lehet utazgatni és nyaralót építeni és szeretőt tartani. Nem csuknak le senkit egy novelláért vagy egy megjegyzésért. És mégis mindenki rosszul érzi magát, minden piszkos, ragadós, lepedékes. Nincs értéke semminek. Rossz XIV. Lajos korban élünk, amikor vannak kegyeltek, félkegyeltek, kegyvesztettek, udvari intrikák közepetette, undorító hízelgés, talpnyalás, bonyolultan összefonódó érdekek között. Mindenki ki van játszva mindenki ellen. Ki vannak kiáltva az első osztályú érdemrendesek, a kisebb érdemesek, az alsópapság és a kicsöppentek. Rossz hierarchia, ahol senki sem érzi jól magát a helyén. Messze járok az igazságtól, hogy ebbe pusztult bele - itta, bánkódta, idegeskedte magát bele - Nagy Laci?" karinthy ferenc írta mindezt a naplójába. 8 nappal azelőtt, hogy megszülettem. világra jöttem. világra? ma sem ismerem a világot, a világ még kevésbé engem. tehát maradjunk a születésnél. a világról nem szeretnék írni, beszélni. mert van egy világ úgy általában és van egy világ, mely az enyém. szigorúan zárt. zárt világ. vagy zárt osztály. ebbe a zárt osztályba csöppent bele Valaki egy komment révén, Valaki, akit mára úgy tisztelek, mint azt az embert, akit soha nem fogok tisztelni és mégis valószínű, hogy volt. nélküle nem lettem volna. ez az ember az apa. vagy nemző. vagy ... nincs vagy. apa van. akit annak érzek. és ő nem nemzett. engem. s akiről karinthy írt, azon a januáron, mikor már útban voltam egy holdas éjszakán... nagy lászló: A holdas hold románca (federcio garcia lorca) "Tubarózsás krinolinban jött a hold a rézhámorba. A fiú csak nézi, nézi. Ámul a fiú a holdra. Szél támad és emelkednek karjai a holdas holdnak, s tömör ón-mellei tisztán s buján előtolakodnak. Hold, hold, fuss el, mert megjönnek a cigányok, vernek koncra, szívedből is gyűrűt vernek, fehér pénzt a nyakláncokra. Gyerek, addig hadd táncoljak s ráhagylak a cigányokra, megtalálnak itt az üllőn, szemecskéid zárva, oltva. Hold, hold, fuss el, én már hallom, cigánylovak dobrokolnak. Gyerek, ne dűlj e fehérre keményített sok fodornak. Dobogott a síkság dobja, verte lópaták galoppja. Hámor homályán a gyermek, szemecskéi zárva, oltva. Olajfák közt a cigányok bronzálomként lovagolnak. Jönnek. Szemük félig hunyva, de a fejük égbe horgad. Jaj, de huhog az a bagoly! Csupa jajszó a fa orma! Sétál a hold föl az égre egy kisfiú kezét fogva. Rézhámorban a cigányok sikonganak, háborognak. Szél az őre, szél az őre, szél az őre hámoruknak. és végül, de elsősorban: nagyon szépen köszönöm!
süti beállítások módosítása