(Éppen újraolvasom, élvezkedek, és időnként - ha már nem bírom - megosztom az élvezetet másokkal.)

"Azt kérdezte az imént, mérnök úr, hogy zenekedvelőnek vallom-e magam? Nos, ha úgy mondja, hogy "kedvelő" (...), akkor valóban szerencsésen választotta meg a kifejezését, valóban van ebben a szóban valami gyengéd és könnyelmű árnyalat. Helyes, elismerem: kedvelője vagyok a zenének, ezzel azonban korántsem állítom, hogy különösebben tisztelném; ó, korántsem tisztelem úgy, mint ahogy tisztelem és szeretem a szót, a szellem hordozóját, a haladás eszközét, fénylő ekevasát... A muzsika... a muzsika magába foglal sokmindent, ami félig-meddig tagolatlan, ami kétes, felelőtlen, indifferens. Erre nyilván azt feleli, hogy hiszen a zene világos is lehet. Igen ám, de a természet is lehet világos, a csermely is lehet világos, tiszta, de mit használ ez nekünk? Ez nem az igazi világosság, ez a világosság ábrándos, semmitmondó és semmire sem kötelez, nem jár következményekkel, de annál veszélyesebb, mert arra csábít, hogy az ember megnyugodjék mellette... Ám öltse magára a muzsika a nemeslelkűség pózát. Helyes! Ezzel lángra lobbantja érzelmeinket. Igen ám, de nem érzelmeinket, hanem értelmünket kell lángra lobbantani! A zene látszólag maga a mozgás, és én mégis kvietizmussal vádolom. Hadd vigyem a végsőkig a dolgot: politikai szempontból idegenkedem a muzsikától."

*

És akkor az embernek eszébe jut a híres történet, amit Gorkij mesélt el.  Egyszer Leninnel együtt hallgatták Beethoven Appassionata szonátáját. Lenint nagyon fellelkesítette a zene, monologizálni kezdett arról, hogyan hat rá a muzsika: "Nem szabad gyakran zenét hallgatnom, mert túl erősen hat az idegeimre. Kedves butaságokat szeretnék mondani, meg akarnám simogatni az emberek fejét, akik egy mocskos pokolban élve ilyen szépségek alkotására képesek. De ma senkinek nem simogathatod meg a fejét, mert a kezedbe harapnak. Ma le kell csapnunk ezekre a fejekre, irgalom nélkül, bár elvileg ellenzünk minden ember elleni erőszakot. Hm, hm. Pokolian nehéz feladat!"