„Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.”

A félreértések elkerülése végett: az 1920. június 4-én a versailles-i Trianon-palotában aláírt békeszerződést igazságtalan, megtorló jellegű diktátumnak, a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájának tartom. A „trianonozást” viszont fölösleges, káros, céltalan – ezért végtelenül ostoba dolognak.

A „Trianon emléknap” pedig – nevezzék akár a „nemzeti összetartozás” napjának – színtiszta cinizmus, semmi mást nem szolgál, minthogy a Fidesz kifogja a szelet Vonáék vitorlájából. Ügyes csellel beelőztek, ez történt, semmi több. Semmi több? Félek, nem. Ez az éppen most évtizedekre berendezkedni készülő pártkormány – elődjének hülyeségén túl – nagymértékben az ideológiára alapoz: arra, hogy az emberek szeretnek hinni valamiben, szükségük van eszmékre, értékekre. „Trianon”, a sértett magyar nemzeti büszkeség viszont ma téveszme, rögeszme, elmebaj. De – mint azt Lenin oly szépen megfogalmazta – az eszme a tömegekbe hatolva anyagi erővé válik. A téveszme is.

A tények

(Amelyekről azért kell beszélni, mert tapasztalataim szerint a bőszen trianonozók, a Nagy-Magyarország-autómatricások nagy része egyszerűen tudatlan – történelemoktatásunk nagyobb dicsőségére.)

Egyéb, nem lényegtelen előírások (max. 35 ezer fős, önkéntes hadsereg – vagyis a hadkötelezettség tilalma –; Magyarország nem gyárthat vagy vásárolhat tankokat, repülőket, páncélosokat, hadihajókat; később megállapítandó jóvátétel fizetése 30 éven át – zálogul a magyar állam minden vagyonát és bevételét a Jóvátételi Bizottság ellenőrzése alá helyezése stb.) mellett és előtt természetesen a területi rendelkezések voltak a legsúlyosabbak.

A Magyar Királyság (Horvátország nélkül számított) 282 ezer km²-es területe egyharmadára, 93 ezer km²-re csökkent, vagyis Magyarország közepes méretű európai országból a térség egyik kisállama lett. Lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra (43 %-ra) csökkent.

Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió főből 3,2 millió (=30,2 %) volt magyar, ami – figyelem! – azt is jelenti, hogy csaknem 70 százalékuk nem magyar volt.

S ezzel – minden hisztérikus összeesküvés-elmélettel szemben – máris Trianon tényleges okainál vagyunk. Ez egy soknemzetiségű ország volt, ahol a 19. század végén még kisebbségben voltak a magukat magyar anyanyelvűnek vallók (a népszámlálások nem nemzetiségre, hanem a mindennapi érintkezésben használt nyelvre kérdeztek rá); 1890-ben a lakosság 48,61 százaléka vallotta magát magyarnak, 1900-ban 51,48, 1910-ben 54,56 százaléka. A változás, a magyarok enyhe többségbe kerülése, mind a természetes – elsősorban az urbanizálódásból adódó – asszimilációnak, mind az erőszakos – állami – asszimilálásnak köszönhető volt. Utóbbi legismertebb példája az 1907-es „Lex Apponyi”, amely megvonta az állami támogatást a csak anyanyelven oktató nemzetiségi – elsősorban egyházi fenntartású – iskoláktól. (Egyáltalán nem mellékesen: a korabeli Nyugat-Európa liberális felfogásának megfelelően a lakosság kb. 5 százalékát kitevő zsidókat nem nemzetiségnek, hanem hitfelekezetnek tekintették, így hát a magyar többséghez az asszimilálódott zsidók is hozzájárultak.)

A magyar – mai kifejezéssel – politikai elit (tisztelet a kivételnek) képtelen volt kezelni a soknemzetiségű létet; emlékezzünk: az 1848-as forradalom vezetői is sokáig (szinte a bukásig) azt az álláspontot vallották, hogy Magyarországon csak egy politikai nemzet van: magyarul és nem magyarul beszélő magyarok. S ez a megközelítés lényegében nem változott az első világháborúig, Tisza Istvánig és Apponyi Albertig. Mire a világháború – amelynek Osztrák-Magyar Monarchiaként a kirobbantói, ha nem is egyedüli okozói voltunk – véget ért, lényegében már minden el is dőlt. A románokkal, csehekkel, szerbekkel és horvátokkal folytatott titkos tárgyalások és megállapodások garantálták az „utódállamok” létrehozását, a győztesek szemében agresszív, ellenséges Magyarország tudatos meggyengítését. Ami Magyarországgal történt a világháború után, az ugyanis csak része volt a győztesek érdekeit – és bosszúvágyát – kifejező általános európai újjárendezésnek.

Következmények

A békeszerződés megalkotásának körülményei táplálták azt a görcsös illúziót, hogy a nemzetiségek elszakadása, a történelmi Magyarország felbomlása nem egy régóta érlelődő történelmi folyamat megvalósulása, hanem csak a háború végén kialakult hatalmi erőviszonyok és a belpolitikai megrázkódtatások véletlen egybeesése által lehetővé tett, brutális külső erőszak eredménye volt. Vagyis: kedvező nemzetközi viszonyok között „visszacsinálható”.

Az egyébként Trianonnal együtt megszülető Horthy-rendszer fő célja a revízió lehetett csak, az viszont lényeges politikai, stratégiai különbség, hogy ez a revízió integrális revíziót – a „Szent István-i birodalom”, Nagy-Magyarország helyreállítását, pontosabban annak vágyát, ábrándját, vagy etnikai elvű igazságtételt, az új határok menti, tisztán magyar lakta vagy magyar többségű területek visszaszerzését jelentette-e. Mindkét felfogás érvényesült: a titkos diplomáciában az utóbbi, a propagandában, a „Mindent vissza!”; „Nem, nem, soha!” jelszavakban az előbbi.

Az irredentizmus külpolitikai kényszerpályát jelentett, Magyarország sorsát hozzákapcsolta az erősebb, cselekvőképesebb irredentához, a hitleri Németországhoz. Az eredményt tudjuk…

Észre kéne venni legalább azt, hogy ma nincs Európában egy Hitler, aki nekünk ajándékozhatja a Felvidéket, Erdélyt, a Délvidéket (pontosabban azok egy részét). És meg kéne ismerkednünk a német-francia kibékülés tényeivel, részleteivel, folyamatával.

Hazugságok, hülyeségek

Aki ma még mindig 15 millió magyarról beszél, az vagy tájékozatlan, nem tud az elmúlt évtizedekben a határon túli magyarság körében végbement nagymértékű asszimilációról – vagy hazudik. Aki lehetséges – akár békés – határrevízióról delirál, az vagy nem vesz tudomást arról, hogy a határ mentén lényegében megszűntek az összefüggő magyarlakta területek, vagy egy délszláv – horvátországi, boszniai, koszovói – típusú háborúra vágyik, vagy cinikusan hazudik, hogy megszerezze az együgyűek és az őrültek szavazatait.

A trianonozók a múltban élnek, és a múlt, a történelem foglyává akarják tenni Magyarországot. Persze legyinthetünk, és reménykedhetünk abban, hogy a 21. században, az Európai Unióban ez már lehetetlen. De én 1989-ben Szarajevóban, Mosztarban turistáskodva még elképzelhetetlennek tartottam a boszniai háborút is… (Pedig akkor és ott olvastam Andrić regényét, a Híd a Drinánt.)

A nemzeti balsorsot a Himnuszban megéneklő Kölcsey nyolc évvel később a Husztban már arra figyelmeztet: „…Honfi! mit ér epedő kebel e romok ormán?/ Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?/ Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort…”

Ma nagy mértékben Raffay Ernő eszelős írásai, Koltay Gábor cinikusan nemzeti romantikus filmje határozza meg a közgondolkodást, a „hazaáruló” Károlyival és Kun Bélával, a judeo-bolsevik-plutokrata-liberális összeesküvéssel. Ehhez képest tulajdonképpen mellékes az a magyarázat – hazugság vagy tévedés –, hogy a mai trianonozás azért van, mert a Kádár-korban, évtizedeken át még csak kimondani se volt szabad a Trianon szót. Én akkor jártam iskolába, benne volt a történelemkönyvünkben. Azért is lehetett benne, mert Lenin is „igazságtalan, imperialista diktátumnak” nevezte. És még valami, ami szintén tény: az 1975-ös helsinki összeurópai csúcsértekezleten nagy feltűnést keltett, hogy Kádár János beszédében említést tett arról, hogy a magyar nép „államot alapítva 1100 éve él a Duna-Tisza táján, Európa közepén”, s hogy „századunkban az első világháború… után a vesztes Magyarország területe a korábbinak egyharmadára csökkent”.

A 80-as években – később MDF-essé, SZDSZ-essé, Fideszessé váló – fiatalok, diákok értelmiségiek járták Erdélyt, vittek élelmiszert, gyógyszert és magyar könyveket az ottani magyaroknak, akiknek meg akarták ismerni az életét – múltjukat, jelenüket, kultúrájukat, gondjaikat, örömeiket. Ma motoros hordák átrobognak Erdélyen a Hargitáig, meglengetik a piros-fehér-zöld meg az árpádsávos zászlót, eléneklik a székely himnuszt és robognak vissza.