Finom vacsora, kellemes társaság, intellektuális csevegés. Fiatal, energikus közgazdásznő éppen a mikrofinanszírozásról mint a társadalmi felemelkedés eszközéről tart előadást, az indiai tapasztalatokról és a magyarországi cigányokkal kapcsolatos tervekről. Az asztaltársaság egyik idős (értsd: nálam is idősebb) tagja felcsattan: "ez értelmetlen, ezekkel úgyse mész semmire, ezek nem fognak dolgozni, ezeken az iskola se segít". Vitába szállunk vele gazdasági, politikai, történelmi, emberi jogi érvekkel, humánus érzelmekkel, de ő egyre jobban belelovalja magát: "neki ne beszéljünk, mi nem ismerjük ezeket, ő élt köztük..." S amikor szinte lila fejjel már eljut oda, hogy "azonnal megszüntetni a családi pótlékot, ne szaporodjanak; korlátozni az életterüket", akkor én felháborodottan azt kiabálom, hogy ez fasizmus, amit nem vagyok hajlandó tolerálni.
Valaki témát vált, kulturáltan folyik tovább a csevegés, én igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne kelljen az illetőt látnom. Aztán búcsúzáskor kezet fogunk, ahogy szoktunk, egymásra mosolygunk, ahogy szoktunk.
Csak néhány éve ismerem, egy régi jó barát új hozzátartozójaként került a társaságba. Mindig makulátlanul udvarias, kedves, segítőkész.
Mi a teendő?
Utolsó kommentek