A 20. századról mondja ezt Alain Badiou filozófus, akinek A század című könyvét olvasom. Badiou nevével (már sokszor dicsekedtem hiányos műveltségemmel) a közelmúltban egy izgalmas És-interjúban (itt) találkoztam először, ennek nyomán vettem meg könyvét, amely tulajdonképpen tizenhárom, 1998-2000-ben tartott előadását tartalmazza. Fontos előrebocsátani, hogy Badiou filozófiailag marxista, politikailag (a bevett terminológia szerint) szélsőbalos – és ami az előbbiekkel egyenrangúan fontos: francia. Könnyed, szellemes – még amikor egy szavát se értem (ez sűrűn előfordul, és van, hogy ilyenkor hiába olvasok el másodszor vagy harmadszor is egy mondatot, bekezdést, még mindig nem értem, mert… ismerethiány, hízelgek magamnak).

Badiou-t nem az érdekli, hogy mi történt – ezt mindenki tudja –, hanem hogy hogyan gondolkodott a század, elsősorban önmagáról. Közbevetőleg: Badiou lényegében átveszi az (ugyancsak marxista) angol történész, Eric Hobsbawm „rövid” 20. század koncepcióját, vagyis hogy az első világháborútól, 1914-től a kelet-európai szovjet birodalom összeomlásáig, a 80-as évek végéig tartó kb. 75 év jelenti a 20. századot. (Bár a könyvben – nem tudom, helyesen vagy fordítói hibaként – „kis” 20. század terminus szerepel.) Szóval: Badiou 20. századi szövegekből kiindulva – többek között Mandelstam, Brecht, Pirandello, Freud, Pessoa, Celan, Saint-John Perse, Malevics a szerzők – vizsgálja a kort.

E kor politikát, történelmet meghatározó áramlatai, mozgalmai a kommunizmus és a fasizmus. Badiou időnként mintegy mellékes mozdulattal (de persze érvelve) utasítja el a kettőt „totalitarianizmus” cimkével összemosó elméleteket, valójában azonban mégis azt a közöst keresi, ami létrehozta, konstituálta őket. Ez pedig a cselekvés, a sors, a történelem alakításának akarata, a hit abban, hogy ez lehetséges, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva vak erőknek, nem vagyunk pusztán „törvényszerűségek” tehetetlen elszenvedői. Alapvetően optimista gondolat, a „minden lehetséges” érzése, a hit önmagunkban. Most aztán tényleg a Föld fog sarkából kidőlni, és ez a harc lesz a végső… Szembeállítása ez a 20. századnak mind a 19-ikkel, amelyet Badiou részint a romantika, az eszmék, az álmodozás, részint a tudományba vetett és biztonságot adó hit korának nevez, mind a 21-ikkel, amelyet megalkuvónak és – ha jól értem – embertelenül unalmasnak tart, olyannak, ahol a gondolkodást és a cselekvést megbénítja a globális kapitalizmus.

Mint tudjuk, a 20. század véres, kegyetlen volt. A „valóság”, a „valóság megragadása” iránti szenvedély, ami a 20. század emberét vezérelte, ugyanis – így Badiou – kiiktatta, érvénytelenítette az etikai kategóriákat; a valóság „túl van Jón és Rosszon”, hivatkozik Nietzschére, aki Hegel, Marx és (a Lacan közvetítette) Freud mellett a leggyakrabban visszatérő referenciapontja Badiou szövegének. Új világot és új ehhez új embert kell teremteni, ami csak erőszakkal, véresen megy. De miből születik ez a szenvedély, ez az akarat?

„A 19. század hegeli gondolata az, hogy bízzuk rá magunkat a század mozgására, ’hagyatkozzunk rá a dolog létére’. A 20. század gondolata az, hogy szembe kell nézni a történelemmel, politikailag uralni kell. Mert az 1914-18-as háború óta senki sem bízhat a történelemben annyira, hogy ráhagyatkozzon állítólagos haladására.”

Vagyis az (első) világháború a fordulópont. Badiou erre nem tér ki, de gondoljuk meg, hogy Európa népei – konkrét emberek tízmilliói – ekkor élik át először tömegesen, hogy nem érvényes a „Ne ölj!” parancsa, hogy nincs többé norma, hogy ölni szabad, sőt kell. E nélkül nem érthetők se a háborút követő forradalmak, se a sztálini terror, se a náci megsemmisítő táborok – s mindezek hol lelkes, cselekvő, hol legalább hallgatólagos tömegtámogatottsága.

„Az újember projekt megszüli azt a gondolatot, hogy a történelmet kényszeríteni kell, meg kell erőszakolni.” „Minden meggyőződés, amely az új ember valóságos eljövetelére vonatkozik, erőteljes közönnyel viseltetik a fizetendő ár iránt, és legitimálja a legerőszakosabb eszközöket is. Ha az új emberről van szó, bizony elképzelhető, hogy a régi ember nem több, mint nyersanyag.”

Nem volt szándékomban ismertetni Badiou könyvét, egyébként is még csak a kétharmadánál tartok, nem tudhatom, hogy „ki a gyilkos”. Csak leírtam valamit, ami e könyvtől függetlenül is foglalkoztat, amikor a 20. századról – és benne a saját életemről – gondolkodom.