... vagyis kesergünk, futjuk a jól ismert köröket, alig van benne némi változatosság.

Baráti társaság, születésnapi „buli”, mondanám, ha nem 60-ikról, s ehhez mért hangulatról, tevékenységről lenne szó.

Kellemes csevegés erről-arról:

– Úgy tudtam, te is mocskos komcsi gyerek voltál, hogyhogy csak harmincéves korodban voltál először Nyugaton? – kérdezi F. (akinek még lesz szerepe a történetben).

Miután távozik a második (30-35 éves) és a harmadik (3 hónapos – 3 éves) generáció, maradunk vagy tízen. Azonos korosztály, nagyjából azonos társadalmi státusz (közép- és felső középosztálybeli értelmiségiek), „rózsadombi gyerekkor”. Kivétel nélkül baloldali meggyőződésűek vagyunk – szülői örökségből, család által közvetített történelmi és/vagy saját élettapasztalatból, zsigerből és/vagy tudatosan, nehéz a motivációkat szétszálazni. Egy idő után menthetetlenül a politikára terelődik a szó. Általános egyetértés, hogy az MSZP megérdemelte, s hogy rémesek ezek az önmagukat többszörösen lejáratott szoci öregek, s hogy náluk csak a fiatalok rémesebbek; némi vita, hogy Mesterházy Nímand Attila hülye áldozat vagy elvtelen és erőszakos karrierista; tehetetlen sajnálkozás, hogy ma Magyarországon nincs politikailag szervezett baloldal. (Persze azért tudom, hogy négy hét múlva fegyelmezetten az MSZP valamely reménytelen jelöltjére szavaznak majd. Mert hát „mégis”. Én speciel a Kétfarkú Kutyáknak adtam az ajánlócédulámat, s ezezl részemről lezárult a választás.) Orbán-undor. Illetve itt felélénkül a társaság, mert vannak, akik nemcsak undorodnak ettől a bagázstól, hanem félnek is. Én hallgatok, mert csak undorodom.

– Ugyan már! – szólal meg F. – Ezek előítéletek. Nem volt folytatható, ami az elmúlt években folyt, ebben egyetértünk. (Tényleg egyetértünk.) Végre rend lesz. Lássuk be, ennek az országnak nem a demokrácia kell, hanem a rend, a fegyelem. Amire a baloldal képtelen volt, most majd a Fidesz megteszi, eltünteti a Jobbikot is.

Hangos, egyre hevesebb vita, én csak akkor kapcsolódom be (mert eddig a pontig lényegében egyetértettem F-fel), amikor egyetértőleg hivatkozik Hóbagoly nyíltan tekintélyuralmi nézeteket hangoztató Heti Válasz-interjújára. Indulatosan ellenkezem, röpke összecsapás, aztán megint átmegyek hallgatóságba, és felötlik bennem egy régi, 35 éves emlék.

1975 őszén (nem sokkal korábbi egyetemi KISZ-tevékenységben) összeszokott baráti társaság, öten-hatan beszélgetünk egyikünk lakásán. Normális (semmi különös) állással, normális életkilátások elé néző fiatal értelmiségiek vagyunk, van köztünk, akinek már gyereke, sőt lakása is van. Az asztalon természetesen feketecímkés cseresznyepálinka, és mi természetesen politizálunk. A lényeg nagyjából annyi, hogy ebben az országban egy értelmiségi előtt csak két út van: az alkoholizmus – s a másik út járhatatlan. Fiatalabbak kedvéért: ez a Kádár-korszak csúcspontja, béke, nyugalom, stabilitás, egyre „puhuló diktatúra”. A keretek mindörökre adottnak látszanak, a lazításuk fárasztó, s már mindannyian túlvagyunk néhány kudarcon, fejbeverésen (egyikünknek se kellett belerokkannia, mi nem olyanok voltunk). Azt hiszem, leginkább unatkoztunk, untuk a rendszert. Ja, és fontos: elkötelezette baloldaliak voltunk – akkor még mindannyian, ott, az asztalnál –, noha mást tartottunk a baloldaliságról, mint a hivatalos politika. Nekünk, amennyire emlékszem, a társadalmi szolidaritás volt akkor a legfőbb baloldali érték, nem a Szovjetunióhoz való hűség és a párt vezető szerepe.

Szóval, ültünk, nyomtuk szokásos dumáinkat, hergeltük egymást és magunkat. S akkor nekem hirtelen elegem lett az egészből. Másnapra úgy döntöttem, hogy nekem ez nem kell: elegem van a langyos értelmiségi létből (benne alig elindult és szép perspektívát nyújtó, de megalkuvást jelentő újságírói munkámból); abból, hogy reményem sincs, hogy valaha önálló lakásom legyen; s abból is, hogy időnként összejövünk és feketecímkés cseresznye mellett elkeseregjük a bajainkat. Visszatérek a pedagógus pályára, és lemegyek vidékre.

Aztán minden másképp lett. Váratlanul lakásom lett, a pályamódosítás nem „jött össze” (nem rajtam múlt), maradtam a munkahelyemen, ahol a következő bő húsz évben nemcsak szép karriert futottam be, hanem még szerettem is, amit csináltam. A rendszert pedig nem megdönteni akartam, hanem megjavítani.

– Rend lesz – mondta F. – S ha rend lesz, beindul a gazdaság, és a fiam is talál normális állást magának. (A fia most jött haza, miután több évet dolgozott „a világ egyik legjobb állásában”, a világ egyik legsikeresebb IT cégénél. De haza vágyott, azt akarta, hogy itt szülessen meg a gyereke.) S ha mégse, akkor, remélem, még mindig elmehet külföldre.

Ez pedig egy 1975-ös dal: