„Megbukott a multikulturális társadalom kísérlete Németországban”, mondta szombaton Merkel német kancellár. Remélem, hogy nincs igaza.
És félek, hogy igaza van, ami nagy baj lenne.
Egyébként pedig bármit mond Merkel, bármit mondat vele a napi aktuálpolitikai szükséglet, a félelem vagy az elkeseredés, a multikulturális társadalom valóság. Aki járt már Berlinben – Kreuzbergben, Neuköllnben –, vagy aki érezte London, Párizs magától értetődő színességét (hogy csak azokról a városokról beszéljek, amelyekben voltam; na és persze New York, San Francisco…), az képtelenségnek tarthatja a multikulturalitás halálát. Igaz, száz évvel ezelőtt a kor viszonyaihoz képest multikulturális volt Bécs, Berlin, Prága - aztán egy negyedszázad múltán már nem volt az…
A multikultit temető Merkel azért arra is emlékeztetett, hogy bár a német hagyományok nagy részét a zsidó-keresztény örökség határozza meg, ma már az iszlám is Németországhoz tartozik. „Aki nem veszi tudomásul, hogy 2500 imám prédikál a németországi mecsetekben, az önmagának hazudik”, mondta a kancellár. Akkor hogy is van ez? A 82 milliós Németország lakosságának kb. 20 százaléka bevándorló vagy bevándorlók leszármazottja (a Wikipedia adatai); a legnagyobb kisebbséget a 2,5 millió török jelenti (más források már 3 millió fő fölé is teszik a számukat, s ezt erősíti, hogy ugyancsak a Wiki szerint 4 % a muszlim vallásúak aránya). És ez csak Németország. A legtöbb nyugat-európai országban már ma is 10 százalék feletti a bevándorlók aránya, és a demográfiai trendeket (korösszetétel, termékenység az őshonos lakosság, illetve a bevándorlók körében) nézve, úgy kalkulálják, hogy 2050-ben már a lakosság 20 %-a muszlim lesz, de pl. Franciaországban akár az 50 %-ot is elérheti ez az arány. De hiszen a középkorban is „multikulturális” és részben muszlim volt Európa a Spanyolországot megszálló – magas kultúrájú – mórok, illetve a Dél-Kelet-Európát uralmuk alá hajtó – és vallásilag a kor kereszténységénél sokkal toleránsabb – oszmán-törökök révén.
Merkel szombaton arról is beszélt, hogy az – Európa legtöbb országához hasonlóan – elöregedő Németország távlatilag is a bevándorlókra szorul. Ugyancsak becslések szerint 400 ezer szakember – elsősorban diplomás – hiányzik a német gazdaságból. Néhány éve (még a Schröder-kormány) hirdette meg, hogy indiai számítástechnikusokat és mérnököket várnak-hívnak nagy tömegben.
A multikulti kudarcáról, az iszlám fenyegetésről beszélő német politikusok tulajdonképpen kétféle veszélyt fogalmaznak meg. Az egyik – ez Thilo Sarrazinnek, a Szociáldemokrata Pártból ezért kizárt politikusnak, az állami Deutsche Bank volt vezető tisztségviselőjének a tézise – a németség „felhigulása”, elsorvadása a kulturálatlan, sőt IQ-hiányos bevándorlók tömege révén. A másik – és Merkel erről beszélt –, hogy a németségtől nyelvileg, kulturálisan elszigetelődő közösségek jöttek létre, élik külön, párhuzamos életüket. Tanuljanak meg németül! – lényegében ezt az alapkövetelményt fogalmazta meg a kancellár. Mások ehhez még hozzáteszik (már korábban is hozzátették), hogy a bevándorlók fogadják el a német társadalmi értékeket. A magam részéről ezt jogos igénynek tartom – pont annyira, mint ahogy életszerű, praktikus igénynek tartom azt is, hogy egy szlovákiai vagy romániai magyar beszélje az államnyelvet, tisztelje az adott ország államrendjét. (Már most mondom, hogy ebből a szempontból számomra nem különbség, hogy ki mióta lakik egy adott helyen. Vannak történelmi pechek. Erről tudnának mesélni – hogy csak a ma Magyarországnak nevezett földdarabnál maradjunk – a sajnálatosan kihalt avarok, gepidák, longobárdok, a meghódított morvák vagy a kényszerrel asszimilált kunok, jászok vagy éppen a mai békési szlovákok, románok.)
Sok mindent lehetne és kéne elmondani ezzel kapcsolatban. Én most csak két dolgot említek. Az egyik a dolog története.
(Nyugat-)Németország az 50-es, 60-as években egyfajta gazdasági csodát, hatalmas ipari fellendülést élt át, de ehhez kellett a munkáskéz a második világháborúban megtizedelt férfilakosságú országban. Százezer számra toboroztak Dél-Európában; görög, olasz, spanyol, majd török, végül jugoszláv (szerb, bosnyák) vendégmunkások jöttek. Közülük a 70-es években, ahogy anyaországuk gazdasága is fellendült, illetve a diktatúrákat demokráciák váltották fel, az olaszok, spanyolok, görögök jelentős része visszatért, az ott maradtak meg asszimilálódtak. A törököknél a legutóbbi időkig Törökország belső helyzete nem volt igazán vonzó, másrészt viszont a környezettől alapvetően eltérő vallás és kultúra megakadályozta az asszimilációt. (Tavaly viszont már többen mentek vissza a dinamikusan fejlődő Törökországba, mint ahányan onnan Németországba jöttek!) Ez persze csak séma, az élet ennél sokkal színesebb – Mesut Özil focista vagy Cem Özdemir, a Zöldek muszlim vallású társelnöke megkérdőjelezhetetlenül németek –, de most nincs kedvem monográfiát írni a kérdésről.
És persze eszünkbe juthat erről az is, hogy a kultúra, a vallás, az életmód környezettől való különbsége – az elzárkózás-kirekesztés párosa –őrizte meg századokon át a szétszórtságban élő zsidóságot. És amikor a 19. század végén gyors ütemben asszimilálódtak, akkor jelent meg az újfajta politikai antiszemitizmus, hogy néhány évtizeddel később már „befurakodást”, „fertőzést” lásson az asszimilációban.
A másik szempont maga az asszimiláció, a beolvadás vagy integrálódás kérdése. Ez szerintem ma sokkal élesebben vetődik fel Franciaország és Anglia esetében. Mindkét ország hatalmas gyarmatbirodalommal rendelkezett, és ezen az alapon tette lehetővé, hogy egykori gyarmatairól Észak-Afrikából, illetve az indiai szubkontinensről és a karibi térségből lényegében bárki beköltözhessen az anyaországba. Sem Franciaország, sem Anglia nem hirdette meg a „multikultit”; eltérő etnikumú franciákról, illetve britekről beszéltek. És a tapasztalat az volt, hogy a bevándorlók első generációja mindent megtett a beolvadásért, olyan akart lenni, mint a környezete – még ha ez a bőrszín vagy a kulturális különbség miatt nem is volt reális. De lényegében megtalálták a helyüket ezekben a társadalmakban – ha a munkamegosztás és a szociológiai környezet alacsonyabb szintjén is; számukra mindenképpen felemelkedést jelentett az új haza. A második és a harmadik generáció azonban már nem a szülők, nagyszülők származási hazájához mérte saját életét, lehetőségeit, hanem a többségi környezethez. Ráadásul egy olyan megváltozott világban – és ez egy újabb, nagyon fontos szempont ebben a sokdimenziós „játékban” –, amely a korábbiaknál sokkal kevésbé igényli a szakképzetlen vagy alacsony képzettségű munkaerőt. A munkanélküliségre, a kiszorítottságra az egyik válasz a gyökerek az identitás keresése. A 90-es évektől ez találkozik össze egy egészen máshonnan eredő, más okokból kialakuló iszlám fundamentalizmussal (naná, majd az ugyancsak ekkor megerősödő újkeresztény fundamentalizmussal fog!). A 2002. júliusi londoni bombamerényletek szörnyű élménye éppen az volt, hogy ott született, látszólag az angol társadalomba, kultúrába integrálódott fiatalok hajtották végre. De ez csak az egyik fél. A másik: a "befogadó" országok társadalma (kisebb-nagyobb részük) - szerte Európában - a munkanélküliség, a gazdasági válság első jeleire is a "kenyerünket elvevő" vagy egyszerűen felesleges idegenek ellen fordult. Leginkább errefelé, a Balkánon, ahol még nincsenek is igazán idegenek, bevándorlók.
Vagyis azt akarom mondani, hogy egyrészt – tetszik-nem tetszik, megváltoztathatatlan tény – Európa majd minden országában itt vannak az „idegenek”, a már Szent István által is emlegetett „más fajú, más erkölcsű” népek. Részint „mi” hívtuk őket, részint jöttek maguktól. A feladat az integráció – vagyis az adott társadalomba való beillesztés. Ez pedig nem elsősorban kulturális kérdés – az is! a kultúrát a legszélesebben, életmódként is értve –, hanem társadalmi, s benne munkaerőpiaci kérdés.
Utolsó kommentek