A mai magyar közvélekedés – már az Orbán-korszak előtt elindult – egyik nagy hazugsága, hogy emberek százezrei azért nem dolgoznak, mert nem akarnak, s ezért aztán az államnak – nekünk adófizetőknek – kell segélyből eltartani őket.
Ebből a – részben tudatosan terjesztett, manipulált – felfogásból kimarad az az alapvető tény, hogy az ország jó egyharmadán két évtizede gyakorlatilag nem létezik munkahely. Tisztázni érdemes persze, hogy mit is jelent a munkahely fogalma. Olyan állandó vagy rendszeres foglalkoztatást, amely megfelel egy adott térségben élők képzettségének (vagy alulképzettségének, képzetlenségének), önmaga és a családja eltartására alkalmas, legalább a foglalkoztatás idejére garantált jövedelemmel jár, s amely fizikailag elérhető a munkavállaló számára; utóbbi jelentése: ésszerű költséggel, ésszerű idő alatt elérhető valamilyen közlekedési eszközzel.
A „szocialista” nagyipar összeomlása, a téeszek politikai-ideológiai alapú felszámolása másfél millió munkahely megszűnésével járt. Az akkor „felszabadult” szakképzetlen, alacsonyan képzett, s tényleges vagy funkcionális analfabetizmusa miatt gyakorlatilag átképezhetetlen munkaerő használhatatlan volt a betelepülő multik – egyébként jellemzően más országrészekben – létrehozott üzemeiben. Harminc-, negyvenvalahány éves emberek tömege vált „hasznosíthatatlanná”, társadalmi fölösleggé, be nem jelentett, egyrészt nem adózó, másrészt viszont társadalombiztosítással se járó, be nem jelentett alkalmi munkákból, idénymunkákból, ezeket kiegészítő vagy helyettesítő segélyekből tengődő – cigánnyá. Függetlenül etnikai származásától.
Az előbbiekben leírt „társadalmi káló” egyedeinek még megvolt az a tapasztalatuk, hogy mit jelent naponta felkelni, munkába menni – és a munka fejében kiszámítható jövedelemmel rendelkezni.; emlékük arról, hogy mit jelent – ha esetleg szegényen is, de – biztonságban élni. Azóta felnőtt gyerekeiknek, unokáiknak már nincs ilyen emlékük – mitől lenne igényük.
A (kapitalista) magyar társadalom, illetve az azt vezető politikai-gazdasági elit, egy ponton – ez kronologikusan a Bajnai-kormány idején, az Út a Munkához Programmal jelezhető – ráéébredt, hogy ez nem jó, ez nem folytatható. Normális termelő, értékteremtő munkát és a normális emberi élethez szükséges munkajövedelmet ugyan továbbra sem tudott biztosítani, de legalább a „rendesen dolgozó, adózó” többség lelkének, hangulatának igyekezett jót tenni, amikor megszigorította a (változó elnevezésű) munkanélküli járadék, valamint a szociális segélyek folyósítását a közcélú munka előírásával és ösztönzésével. Hamar kiderült azonban, hogy az önkormányzatok nem képesek annyi értelmes munkalehetőséget biztosítani, mint ahány erre kötelezett, illetve erre jelentkező van. Alibi munkákra (is) folytak el hatalmas pénzek – illetve most közmunka, közcélú munka címén adta az állam azt a jövedelmet, amely egyrészt ugyan kifejezte a társadalom (még megmaradt, elvi) szolidaritását, vagyis hogy minden embernek születése és magyar állampolgársága révén joga van az élethez, másrészt azonban valójában – 21. századi, európai értelemben – csak emberalatti létet biztosít.
Bajnai és az MSZP ugyanis hülye volt, nem voltak ötleteik. Vagy talán szemérmesek. Nem jöttek rá, hogy igenis lehet értékteremtő munkára fogni ezeket az embereket. Illetve a lényeg, hogy ne tekintsük őket embereknek. Semmiképpen se magunkhoz hasonló, „egyenlő méltósággal, egyenlő jogokkal” rendelkező, társadalmi lényeknek. Ezek a ma még „rajtunk élősködő” valakik ugyanis potenciális termelési tényezők lehetnek, csak éppen nem (legalább formálisan) sajátos jogokkal rendelkező munkavállalónak kell őket kezelni, hanem jogokra "érdemtelen", azoktól megfosztott munkára kényszeríthetőnek.
Az Orbán-kormány első lépésben szétverte Bajnaiék közcélúmunka-programját azzal, hogy megszüntette a (jelenleg 78 ezer forintos) minimálbérhez kötött 8 órás (igaz, csak néhány hónapra szóló) foglalkoztatást, és bevezette 28.500 forinttal járó 4 órás kötelező munkát mint a további segélyezés feltételét. (Az önkormányzatok természetesen nem tudnak mindenkinek ilyen munkát sem adni.)
Most pedig beterjesztették a közmunkáról szóló törvényjavaslatot, amely lényegében a kényszermunkát jelenti az állami és a magán gazdasági szférában egyaránt. Ha elfogadják, az állam által szervezett közmunkák – árvízvédelmi töltések, tározók, utak stb. építése – keretében akár (a jelenlegi álláskeresési járadéknak megfelelő) havi 46. 800 forintért lehet napi nyolc órában dolgoztatni embereket, akár lakóhelyüktől távol is – a közlekedési költség a közmunkást terheli. A programot kiterjesztik a kisvállalkozásokra is: ha közmunkást foglalkoztatnak, ők is csak ezt az alacsonyabb összeget kötelesek fizetni, nyugodtan kirúghatják a minimálbéreseket is.
*
Az Európai Szociális Charta elismeri „a dolgozók azon jogát, hogy olyan díjazásban részesüljenek, amely mind a dolgozóknak, mind pedig családjuknak tisztes életszínvonalat biztosít”. Magyarország a Charta 1999. évi törvénybeiktatásakor – több más, például a gyermeki jogokra, a társadalombiztosításra vonatkozó előírással együtt – ezt a cikkelyt se ratifikálta.
Korábbi, hasonló témájó bejegyzések:
Utolsó kommentek