...hogy én is okoskodjam, véleményt mondjak a választásról – múltról, jelenről, jövőről. Vannak néhányan, akik olvassák ezt a blogot, tudják, hogy mit gondoltam előtte – egy nappal, egy hónappal, egy évvel, négy évvel előtte –, nekik tartozom ezzel, még ha valójában fölösleges is, hiszen nálam avatottabbak már mindent (és mindennek az ellenkezőjét) elmondtak, vagy el fognak mondani.

Messziről kezdem. Pár hete meghalt Tony Benn (részletes életrajza angolul).

Politika iránt érdeklődő idősebbek emlékezhetnek a nevére: a 70-es évek végétől két évtizeden át a brit Munkáspárt balszárnyának volt a vezetője. Következetes, megalkuvást nem ismerő emblematikus alakja. Sokak szerint a realitást nem ismerő alakja. A Blair előtti, klasszikus, „szocialista” Munkáspárt utolsó képviselője. Ezért akartam a halálakor írni róla, de aztán egyszerűen nem volt rá időm, energiám. De amit akkor el akartam mondani, az most is nagyon aktuális, és az úgynevezett „baloldal” vasárnapi kudarca talán még fontosabbá teszi.

Hogy tudniillik mi szükség van egy szocialista – szociáldemokrata –, baloldali pártra? Mit jelent egyáltalán az, hogy baloldali?

Tony Bennt ugyanis nem érdekelte, hogy kisebbségben marad a véleményével, nem érdekelte, hogy a hatalomra jutás vagy hatalmon maradás érdekében mi hasznos a pártjának (amelyhez egyébként mindvégig hű maradt, akkor is, amikor nagyon nem értett egyet annak változásával, irányvonalával). Halálakor a nekrológok, vezető konzervatív és munkáspárti politikusok egyaránt elvhűségét, a meggyőződése, nézetei melletti következetes kiállását hangsúlyozták. és azt, hogy a hatalomnélküliek, a gyengék képviselője volt. (Illetve lett, mert nemesi származású volt, a 60-as évek elején kemény politikai-jogi harcot folytatott azért, hogy lemondhasson öröklött peer-i címéről, és parlamenti képviselő lehessen.) Benn kitartott amellett, hogy a piacgazdaságot a társadalom gyengébb rétegeinek, csoportjainak védelmében az államnak kordában kell tartania, ennek legfőbb eszköze az állami tulajdon. Ellenezte Nagy-Britannia EU-tagságát, elutasította a tőkés globalizáció szervei, az IMF, a Világbank és az EU által kikényszerített, a szociális intézményrendszert veszélyeztető megszorító intézkedéseket. Kitartott amellett, hogy a Munkáspártnak a szakszervezetekre kell támaszkodnia, demokratizálni akarta a brit politikai intézményrendszert – a többi között a monarchia megszüntetését is javasolta. Természetesen ellenezte az iraki háborút és követelte az atomfegyverek felszámolását.

Az utóbbi évtizedekben Tony Bennre persze már inkább mint csodabogárra, kihalóban lévő és ezért tiszteletet érdemlő „ősbölényre” tekintettek. Holott nem Benn, hanem maga a baloldaliság vesztette el… Mit is vesztett el? Ebben bizonytalan vagyok: aktualitását? jelentését? tartalmát?

A 70-es évek végétől gyakorlatilag ellenállhatatlanná vált a neoliberális ellenforradalom, amely a gazdasági ésszerűség jegyében fokról fokra felszámolta vagy legalábbis visszaszorította a keynes-i jóléti államot, a szociális szempontokkal korlátozott piacgazdaságot – pontosabban a szociális korlátokat. A neoliberális társadalom- és gazdaságszemlélet győzelmének három fő tényezője volt: a 70-es évek két olajárrobbanása által kikényszerített technológiai átalakulás, amely (egyéb hatások mellett) kiszorította, felszámolásra ítélte a korábban a munkásmozgalom bázisául szolgáló, nagy munkástömegeket koncentráló (és nagy nyomásgyakorló potenciállal rendelkező) olyan iparágakat, mint pl. a bányászat, a kohászat; a globalizáció, amely lehetővé tette egész iparágak kitelepítését alacsonyabb bérköltségű országokba (Ázsiába, majd Kelet-Európába); és a Szovjetunió, a szovjet rendszer összeomlása, ami a gazdasági-politikai zsákutca nyilvánvalóvá válásával és a baloldali, szocialista-kommunista ideológia lejáratódásával ellensúlyától, gátjától szabadította meg a globális tőkerendszert. Egy hamis, téves alternatíva bukásával jó időre magának az alternatívának a képzete tűnt el, ezért írhatott Fukuyama a „történelem végéről”.

Talán világos, hogy jön mindez a mi április 6-ikánkhoz. Magyarország a rendszerváltással törvényszerűen (kényszerűen?) része lett a neoliberális szemlélet uralta globális kapitalizmusnak. Másodrendű, „félperifériás” státuszban. A „szocialista” korszak téves, zsákutcás gazdaságpolitikájának következményei összeadódtak a nyers, kíméletlen újkapitalizmus („vadkapitalizmus”), az „eredeti tőkefelhalmozás” tényeivel: a kettő együtt vezetett oda, hogy ma Magyarország ismét a kiáltó társadalmi igazságtalanságok, különbségek, a „hárommillió koldus” országa.

Na jó, de a rendszerváltás demokráciát hozott a diktatúra helyett. Igen, csak éppen ez egy meglehetősen szűk értelmiségi réteg belügye maradt. Aztán játékszerré vált, s mára már csak nyomokban létezik. Amit a magyar társadalom döntő többsége számára érdektelenné tesznek a valóságos gazdasági, szociális problémák – a rendszerproblémák. Rendszerproblémák, amennyiben a rendszer lényegéből fakadnak, illetve amennyiben a társadalom e problémákat magával a rendszerrel azonosítja.

És túl az úgynevezett baloldali („balliberális” – hú, de utálom ezt a kifejezést) pártok minden töketlenségén, vezetőinek politikusi alkalmatlanságán, ez az igazi problémája a potenciális magyar baloldalnak: hogy tudniillik az MSZP és társai e rendszer részei, képviselői. (Akikről momentán még az se hihető, hogy jobban menedzselnék ezt a rendszert.) Orbán Viktor politikus zsenialitása (talán nem kell mondanom, hogy mennyire utálom ezt a politikai gengsztert) abban áll, hogy képes elhitetni, ő ellenfele ennek a rendszernek, holott alapjában véve nem. Számára a gazdaság állami ellenőrzése, irányítása nem a társadalmi igazságosság megteremtésének feltétele, hanem a politikai uralom (saját csoportja, klientúrája uralmának) eszköze; az EU-, IMF- és bankellenes tirádák sokak számára elfedik a társadalmi különbségek növekedését, a leszakadók perifériára lökését, – demokraták, figyelem! – a leszakadt millióknak a politikai nemzetből való kiszorítását. (E kiszorítás-kiszorulás legláthatóbb ténye a választásoktól való tömeges távol maradás.)

A fájdalmas tény, hogy ennek a rendszernek – legalábbis a szavazópolgárok számára látható módon – ma egyetlen tényleges ellenzéke van: a Jobbik.

És ha e mai "baloldal" romjain nem jön létre egy valódi baloldali párt – és ami még fontosabb: mozgalom –, akkor megnézhetjük magunkat.

Szerző: rás  2014.04.08. 13:00 3 komment

Címkék: választás baloldal Tony Benn

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr555986691

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

A.n.d.r.i.s. 2014.04.08. 18:23:56

Csalódott vagyok, nagyon. Érdekelne, hogy ha az Összefogás pártjai külön indulnak, az Mszp-n kívűl, melyik ugorja meg az 5%-os küszöböt.
Mesterházynak le kellene mondania, alkalmatlan volt miniszterelnök-jelöltnek és pártelnöknek egyaránt. Amíg Lendvai Ildikó meg ilyenek adnak neki tanácsot, esély sincs a baloldal megújulására.
Abszolút egyetértek az általad leírtakkal: a baloldalnak, de másnak sincs valódi tartalommal megtöltött ideológiája, egy szar lufi az egész.

P_o_c_a_k_o_s 2014.04.08. 21:33:16

A Nyugattal nem lehet (nem szabad) példálodzni. Tudod, az a negyven év, ami borzasztó agymosást végzett. Ennek isszuk a levét.

Ami valóban tragédia: az elmúlt 25 év alatt a "baloldal"  nem tudott kialakulni, olyanná válni, mint Nyugat-Európában. A "jobboldal" detto! A szerencsétlen ("jobboldali"?) Orbán csak is a Horthy korszakot tudja példának felhozni. És mit tud felhozni (a múltjából) a még szerencsétlenebb "baloldal"????

Szörnyű!

rás · http://ras2.blog.hu 2014.04.09. 11:41:30

@A.n.d.r.i.s., Pocakos: Köszönöm a véleményeket.