„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.”  (Azért élek, hogy elmeséljem az életemet)

„És aztán az egész év a tomboló szerelem éve volt. Az élet csak abból állt, hogy egymásra gondoltak, egymásról álmodtak, és várták a leveleket, ugyanolyan izgatottan, mint ahogyan válaszoltak rájuk. Beszélni többé egyszer sem volt alkalmuk egymással, sem azon az őrjöngő tavaszon, sem a következő évben. Sőt: attól kezdve, hogy először megpillantották egymást, mindaddig, amíg Florentino Ariza újra meg nem vallotta neki olthatatlan szerelmét, fél évszázaddal az első találkozás után, soha nem volt rá alkalmuk, hogy négyszemközt legyenek, és hogy beszéljenek a szerelmükről.” (Szerelem a kolera idején)

„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá. Minden év márciusában egy ágrólszakadt cigánycsalád vert sátrat a falu végén, és sípok, dobok fülsiketítő lármájával hirdette a legújabb találmányokat. Először a mágnest mutatták be. Egy testes, torzonborz szakállú, verébkezű cigány, aki Melchiades néven mutatkozott be, harsány hangon bocsátotta közszemlére a macedóniai alkimista bölcsek nyolcadik csodáját, ahogy ő nevezte. Két fémrudat hordott házról házra, és mindenki rémülten látta, hogy az üstök, fazekak, parázsfogó vasak, tepsik leesnek a helyükről, a fa kiszakadni kívánkozó szögek és csavarok elszánt igyekezetétől recseg, a régóta elkallódott tárgyak is sorra előbújnak onnan, ahol a legjobban keresték őket, és eszeveszett kavarodásban vonszolják magukat Melchiades bűvös vasai után. – A dolgoknak is megvan a maguk élete – hirdette a cigány érdes kiejtéssel –, csak fel kell ébreszteni a lelküket.”

„Aurelianónak még soha életében nem volt olyan tiszta a feje, mint most, amikor elfelejtette a halottait és a halottak fájdalmát, és nekiállt beszögezni az ajtókat meg az ablakokat Fernanda deszkáival, hogy a világ semmilyen kísértése ne háborgassa, mert ekkor már tudta, hogy az ő sorsa is meg van írva Melchiades pergamenjein… Melchiades az eseményeket nem az emberek megszokott időrendjében helyezte el, hanem úgy sűrítette össze egy évszázad mindennapos epizódjait, hogy ugyanabban a pillanatban együtt legyen érvényes valamennyi… Aurelianót itt már cserbenhagyta a türelem, alig várta, hogy a saját eredetéhez érjen, és átugrott egy részt. Ekkor támadt fel a szél, lágyan és langyosan, és múltbeli hangokat hozott, ősi gerániumok suttogását, a legszívósabb nosztalgiáknál is régebbi csalódások sóhajait. Ő észre sem vette, mert éppen akkor jutott el az önmagához vezető első nyomokig egy bujálkodó nagyapában, akit a léhaság a délibábos sivatagba hajtott, hogy megkeresse a gyönyörű lányt és aztán sohase tegye boldoggá.” (Száz év magány)