"A baloldal – a valódi baloldal, az antikapitalista baloldal – funkciója kritikai, az ellenállás, a szubverzió, a negativitás, az elutasítás, a leleplezés, a humor és az engedetlenség funkciója. Ez a baloldal nem beszélhet a kizsákmányoltak és az elnyomottak nevében, mert ehhöz nincs fölhatalmazása. Még a szolidaritáshoz való jogát is ki kell érdemelnie. Évszázados munkára kell fölkészülnünk. (Kiemelés: Rás)

És elszántan és halál nyugodtan hátat kell fordítanunk. Meg kell szabadulnunk a polgári demokráciát illető minden illúziónktól, akkor is, ha ez elég fájdalmas, és még némi időre lesz szükségünk, ameddig megszokjuk, hogy a kutya se véd meg bennünket. De nekünk védenünk kell azokat, akiknek a puszta létezésünkről se lehet fogalmuk.

Ezt a leckét – többek között – Orbán Viktor miniszterelnök úrnak köszönhetjük. Az ő köntörfalazás nélküli brutalitása sokat segít. Ő még nem tudja, hogy a magyar fasizmusnak nyitott utat (pl. a Dollfuss és Mussolini rendszerére emlékeztető korporációs elemekkel, mint a Nemzeti Pedagógus Kar és a „kötelező kamarai tagság”), amely még őt és körét is elsöpörheti. Mindegy. Vége. Szavazzon mindenki arra, akire akar. Nem számít. Ami számít, az a vakond föld alatti munkája.

Majd egyszer a fölszínre jut. Ha nem is érjük meg.

Addig is: Magyarország sorsa aligha az Országházban dől el, hanem valószínűleg a bírósági tárgyalótermekben, a fegyházakban, javítóintézetekben, menekülttáborokban, cigánygettókban, népkonyhákon, szemétdombokon, hajléktalanok tanyáin, elhagyott szenespincékben, éjjeli menedékhelyeken, kihalt üzemekben, omladozó lakótelepeken és mindenekelőtt: az utcán. Az utcán, ahol most a szélsőjobboldal uralkodik.

Kész csoda, hogy az emberi hulladéknak nézett roma és a nem roma szegények még nem gyújtották föl városainkat és falvainkat. Rájuk gondolva némelyek már a halálbüntetés újbóli bevezetését szorgalmazzák, mások (a kormányférfiak) meg a lassú halálbüntetést – „a tényleges életfogytiglant” – védik a „dekadens” európai bírósággal szemben. Nem lehetetlen, hogy a rendszer vér- és lángtengerbe fúl, amit nem kívánok se magamnak, se senkinek. Nem lehetetlen, hogy a rendszer mind fönnmaradásával, mind megszűnésével Magyarország – és a környék – katasztrófáját okozza majd."

Tamás Gáspár Miklósnak az Élet és Irodalom-ban megjelent, A kezdet és a vég című keserű esszéjéből idéztem az utolsó bekezdéseket. Kiindulópontja, hogy a polgári demokrácia Magyarországon végleg, visszavonhatatlanul megbukott. Az írás kezdő és végpontja között alapos filozófiai elemzést kapunk - nemcsak a mai, globális kapitalizmusról, hanem az igazi, kommunista baloldal jelentéséről, annak társadalmi tartalmáról. Ehhez szinte csak másodlagos adalék a rendszerváltás utáni Magyarország. Nem könnyű olvasmány, sem intellektuálisan (TGM lábjegyzetben közölt hivatkozásai nyomán megint szellemi pondrónak érezhettem magam), sem érzelmileg. S noha elméletileg és a távlatokat illetően igazat adok neki, gyakorlatilag nem értek - nem érthetek - vele egyet (ahogy a mindennapokban majd nyilván ő se fog): persze, bízni kell az idő eljövetelében (lásd Jelenések könyve), de (még?) nem érzem magam föld alá szorított vakondnak. Teszem a dolgomat. Beszélek, írok.