Az új köztéri szobrokat figyelemmel kísérő Köztérkép portál adott hírt arról, hogy Pilisvörösváron emlékművet avattak a megélhetési bevándorlóknak.

"325 éve érkezett az első négy sváb család a puszta Pilisvörösvárra. A mára 14 000 fős város emlékmű állításával emlékezett meg a történelmi eseményről. A szobrász egy családot állított fel az erre az alkalomra kialakított új, de már száz évvel ezelőtt is térként funkcionáló helyre. Az apa botjával batyujával még lépdelve halad, fia rácsodálkozik az új környezetre, az anya az utazás kellékeivel terhelve a mellette álló leánya kíváncsiságát igyekszik szóban kielégíteni" - írják.

Illyés Gyula: Pusztulás (megjelent a Nyugat 1933/17-18. számában, részletek)

"... Új ház nem igen épül, de évente törvényszerű pontossággal mégis tanyát ver három-négy német család. A szomszédos falvakból költöznek be, de tart még a beszivárgás erre a vidékre külföldről is. Egész családok húzódnak át Szerbiából és a Bánságból. Szorgalmas, törekvő és kisigényű népek, öntudatosak és gerincesek. Megvesznek egy-egy roskadozó házat, valamelyes földet, aztán bevonulnak, apraja-nagyja egy-egy fénylő kapával. Ez mindenük, de mire a gyerekek felnőnek, kész három-négy új raj, mely aztán szintén elvégzi a magáét, hőskölteménybe illő hősiességgel. Neheztelhetünk rájuk? Én bámulom őket, látom, amit maguk sem látnak: megannyi rezdülései egy hatalmas erőnek, mely szemünk előtt fúr, turkál, veti a földszintre vakondok-házait a határban és foglal új s új kolóniát.

– Most már itt a felső végen is német vett házat, – mondja J. J. bátyánk, aki a hetven körül jár s emlékszik, midőn még szín magyar volt a falu.

A felső vég, ez talán fáj egy kicsit, azelőtt csak a völgyben laktak németek. De nem. J. bátyánk nyugodtan, derüsen magyarázza, hogy szaporodtak, hogy nyomultak fölfelé a németek s ennek arányába, hogy vándoroltak el magyarok még feljebb, oda a temetőbe.

– Húsz év mulva egy fia magyar se lesz a faluban, János bátyám.

– Lesz német, uram. Nép az is; megszánti az is a földet; fizeti az adót az is...

...

A Dunántúl végveszélyben van, ezt itt mindenki tudja. Pest persze nem tudja s el tudom képzelni, hogy politikusaink, akik még a Monarchiában nőttek fel s akik Magyarországot ma is a háború előtti térképek szerint érzik, ha látják is: egy-két megyének nem tulajdonítanak különösebb fontosságot. De mi lesz, ha egy nap a Dunántúl lehasad az országról? Megmaradhat önálló államnak az a kis darab, ami a Duna-Tisza között még esetleg magyar marad? Lesz annak létjogosultsága, érdemes azt fenntartani a nemzetek sorában? Jobbról-balról egy-két mértfölddel még beljebb tolják a határokat s Magyarország volt, nincs, elsülyed örökre s még a feltámadás reménye sem marad neki, mint egykor Lengyelországnak.

*

A hasító ék nagyszerűen működik. Talpát a Drávának vetve nyomul Pest felé, már feleútján van, Fejér megye határán. Útjában kemény, életerős német szigetecskék várják, puhítják előtte a talajt, Pesttől nem kell tartania: az országnak tán fővárosa volt, a népnek soha.

Mindehhez, ismétlem, még az Anschlusst sem kell bevárni, amely előbb-utóbb mindenképen bekövetkezik; mire a százmilliós németség ismét szabad kezet kap Európában, a gyümölcs magától megérik..."

A tisztesség kedvéért sietve hozzáteszem, hogy Illyés jegyzetében a magyarság pusztulását, az idegeneknek való térnyitást végül is hangsúlyosan a parasztság nagybirtokrendszer okozta elszegényedésére és az ebből fakadó egykézésre vezeti vissza. Érdemes elolvasni a Fülep Lajos akkor zengővárkonyi lelkésznél tett látogatásából született írást - és persze sok minden mást is a 30-as évek falukutató, népi irodalmából.