Az angolok (többsége) épp olyan ostoba nacionalisták, mint a magyarok (többsége). Ez volt az első gondolatom ma reggel, amikor meghallottam a brit népszavazás eredményét. Meg hogy a népszavazást egy választási kampányígérettel elindító David Cameron épp oly felelőtlen demagóg, mint Orbán. Nincs kétségem afelől - ha lettek volna, Lázár János tegnapi szavai eloszlatták volna -, hogy Orbánék a legszívesebben, akár a briteket megelőzve is, otthagynák az EU-t. Csak hát, ugye, kell a pénz, amit - egyelőre - onnan kapunk; de ha sikerül a tervük, vagyis 2018-ig lehívhatjuk az összes 2020-ig lehetséges ("nekünk járó") pénzt, akkor a "függetlenség", a "szuverenitás", a "szabadság" mellett döntenek. Csak éppen...

A szándékok, indulatok és a csak a következő választásokig terjedő gondolkodás mellett van azonban néhány apró tény. A nüansznyi különbség Anglia (és az egyelőre - valószínűleg nem sokáig - még létező Nagy-Britannia), illetve Magyarország világgazdasági és világpolitikai súlya, földrajzi-geopolitikai helyzete között. Meg hogy mi kapjuk a pénzt, az angolok meg adják...

Nem kell - nehéz is - szeretni az EU-t, "Brüsszelt". Szeretni azt lehet, hogy szabadon utazhatok, ha olyan szakmám van, szabadon dolgozhatok bárhol a kontinensen, meg hogy a kisvárosom főterét, templomát, jó esetben a csatornahálózatát is, "brüsszeli" - például angol - pénzből hozták rendbe. (Nem mellesleg: Magyarországon 2009 óta (a stadionokon kívül) gyakorlatilag nincs olyan állami beruházás, ami - legfeljebb minimális önrész mellett - ne EU-s pénzből valósult volna meg. Szóval nem szeretni kell az EU-t, amely lényegét tekintve (gyengébb idegzetűek, figyelem! most kommunista propaganda következik) a globális, nemzetek feletti tőke egyik szervezete, eszköze. Nem kell szeretni a globális tőke uralmát. Csak éppen - a következő világforradalomig - tényként, adottságként kell számolni vele, tudni kell alkalmazkodni hozzá, használni, kihasználni az általa nyújtott előnyöket. És - részvevőként - legalább súlyunknak, tekintélyünknek megfelelően beleszólni a feltételek alakításába.

Az EU elődeit - Európai Gazdasági Közösség, Európai Szén- és Acélközösség, Euratom - az 50-es években három tényező hozta létre, meg az azokat felismerő, európai távlatokban gondolkodni képes politikusok. Az első - mintegy folytatásaként az 1920-as években az I. világháború tanulságaként megszületett Pán-Európa gondolatnak -, hogy a francia és német gazdaság összekapcsolásával olyan egymásra utaltságot teremtsenek a két történelmileg egymással rivalizáló ország között, ami kizárja egy újabb háború lehetőségét. A másik tényező szintén évtizedekkel korábbi felismerésből származott: csak egy egyesült Európa képes gazdaságilag felvenni a versenyt Amerikával. A harmadik ok viszont új volt: a hidegháború, amelynek légkörében szinte csak az volt a kérdés, a szovjet-amerikai, a kelet-nyugati szembenállás mikor vezet fegyveres konfliktushoz, ne adj' isten atomháborúhoz. Ez utóbbi a Szovjetunió és a kelet-európai "kommunista" rendszerek összeomlásával (bármit gondolunk is Putyinról) elmúlt. A célt jelentő első tényező, a német-francia - tágabb értelemben a (nyugat-)európai - gazdasági összeolvadás visszavonhatatlanul megvalósult. Maradt a második: a ma már nemzetek feletti piacon folyó verseny. (A britek egyszer már megpróbálták a külön utat: 1957-ben nem fogadták el az invitálást a Közös Piacnak is nevezett EGK-ba. Aztán a 60-as években a franciák - de Gaulle - ismételt vétója miatt sokszor megalázó tárgyalásokra kényszerültek, hogy felvegyék őket.)

Az EU mindig több volt, mint gazdasági integrációs szervezet. Már az EGK-t létrehozó 1957-es Római Szerződés az "Európa népei közötti mind szorosabb egység" megteremtésének távlatáról beszélt. Az áru, a tőke, a munkaerő szabad mozgását megvalósító gazdasági integráció fokozatosan erősödő politikai dimenziót is kapott.

E több évtizedes folyamat során azonban az EU alapvetően megváltozott - éppen a politika szempontok előtérbe kerülése miatt. A Közös Piacot annak idején hat, gazdaságilag nagyjából azonos fejlettségű állam (NSZK, Franciaország, Olaszország és a Be-Ne-Lux) hozta létre, és ez nem változott Nagy-Britannia, Írország és Dánia 1973-as felvételével. A 80-as években azonban a diktatúrák alól felszabaduló, gazdaságilag más szinten álló dél-európai országok - Görögország, Portugália, Spanyolország - felvételénél már nyilvánvalóan a politikai szempontok érvényesültek, amelyek aztán szinte kizárólagossá váltak a volt szocialista országok 2004-es (és későbbi) bekapcsolásakor. Mindez úgy történt, hogy közben a "magországok" ösztönzésére az integráció nemcsak "horizontálisan" bővült, hanem el is mélyült: az EU-t alkotó országok szuverenitásuk (17. századi, a vesztfáliai béke korából származó fogalom!) újabb és újabb darabjáról mondtak le. A két folyamat gazdaságilag is (lásd görög válság), politikailag is (történelmi okokból nacionalista kelet-európai országok) szembe került egymással.

Itt tartunk ma, és a Brexit csak egy eleme az EU válságának. Azonban az EU egész - immár hat évtizedes - története leírható a válságok történetével. Amely válságokból - az első talán a mezőgazdasági közös piac megteremtése körüli elkeseredett vita volt a 60-as években - az EU mindig az integráció elmélyítésével jutott tovább. Nincs kétségem, hogy ez fog történni most is - csak éppen nélkülünk. Két- vagy háromkörös Európa jön majd létre a következő években: az azonos fejlettségű - és szándékú - országok létre fogják hozni az Európai Egyesült Államokat (a lényeg ez, a föderáció lesz, még ha nem is így nevezik majd), míg hozzájuk valamilyen szervezeti formában kapcsolódnak majd az erre gazdaságilag képtelen és/vagy politikailag nem hajlandó peremországok. Ez a mag-Európa pedig - történelmi távlatban - akkor is létre jön majd, ha ne adj' isten, a közvetlenül előttünk álló években Európában elharapózik a nacionalista őrület.

Amit mi majd persze egy kicsit jobban megszívunk majd, mint mások.