Na, akkor megint politizálok egy kicsit. Vigyázat, ez egy komcsigyanús, felforgató, rendszerellenes írásmű!

Angliában (meg az Egyesült Királyság egyéb részein) nem egész három hét múlva parlamenti választások lesznek, amelyek esetleg sorsdöntőnek bizonyulhatnak. Nem, nem a Brexit miatt. Jeremy Corbyn, a Munkáspárt, egy valódi baloldali fordulat esélyei miatt.

Tekintélyes brit lapok – The Times, Financial Times stb. – apokaliptikus képeket vetítenek előre, ha Corbynból miniszterelnök lesz (lenne), és a brit nagytőkének nincs olyan szervezete, képviselője, amely és aki ne állapította volna már meg, hogy a Munkáspárt valóban baloldali – évtizedek óta példátlanul baloldali – programja a gazdagok kemény megadóztatásáról, a közszolgáltatások államosításáról, ingyenes egészségügyről és felsőoktatásról, szociális bérlakások építéséről katasztrófához, a brit gazdaság összeomlásához vezetne. Ehhez képest szinte mellékes az a sok negatívum, amit magáról Corbynról leírnak, a gyatra szellemi képességektől kezdve az antiszemitizmusig (tényleg nem szereti Izraelt, pontosabban az izraeli kormány politikáját, és ez – Magyarországon is – sokak, derék liberális emberek számára azonos az antiszemitizmussal). Nem állítom, hogy mélyen beleástam magam a brit politikába, és őszintén szólva, az általam ismert közvélemény-kutatási adatok alapján kevéssé bízom Corbyn győzelmében. Viszont nagyon fontosnak tartom, hogy a klasszikus – és mai, globális – kapitalizmus két valóságos és szimbolikus nagyhatalmában a rendszert valóban meghaladni kívánó, baloldali alternatíva fogalmazódott meg és – választási eredménytől függetlenül – kap tömegtámogatást. Corbyn, a brit Munkáspárt mellett az amerikai Demokrata Párt főként a fiatalok körében népszerű elnökjelölt-aspiránsaira, Bernie Sandersre és Elizabeth Warrenre gondolok.

A 70-es évek végén kezdődött neoliberális fordulat lényegében felszámolta a háború utáni évtizedekben Nyugat-Európában uralkodó „jóléti kapitalista” rendszert, amely – nem utolsósorban az akkor még potens vetélytársnak tekintett „szocialista világrendszer” léte miatt – átfogó szociális rendszerek kiépítésével tompította a társadalmi különbségeket, feszültségeket. A kelet-európai agónia, majd összeomlás ledöntötte a gátakat: 1989 nemcsak a k-európai rendszerváltások éve, hanem az ún. washingtoni konszenzusé is, amely normaként szabta meg az állam visszavonulását a gazdaságból. Leegyszerűsítve a dolgot: kisebb adó és ebből következően kisebb egészségügy, oktatás, szociális ellátás. Mindenki a maga szerencséjének kovácsa; a „ha nincs semmije, annyit is ér” nem Lázár János találmánya. Az elmúlt évtizedek uralkodó folyamata a jövedelmek és vagyonok koncentrálódása. Ma a világ népességének leggazdagabb 1 százaléka birtokolja az összvagyon kb. 50 százalékát, a leggazdagabb 10 százaléka a vagyon kb. 90 százalékával rendelkezik. A társadalmakat szétszakító neoliberális gazdaság- és társadalompolitikának nem volt baloldali alternatívája. Nemcsak azért, mert a „létező szocializmus” kudarca maga alá temette a nyugati kommunista pártokat is, hanem mert a gazdaság struktúrájának változása a fejlett országokban bázisától fosztotta meg a szakszervezeti munkásmozgalmat, a szociáldemokrata pártok legfőbb bázisát. Blair és Schröder „harmadik út” kísérlete a totális arcvesztéshez vezetett egész Európában. A „baloldalnak” nevezett és tekintett szociáldemokrata pártok belesimultak a rendszerbe.  A német SPD éppúgy – egyre gyengébb – segédcsapata és kiszolgálója lett a nagytőkének (és az azt képviselő CDU-nak), ahogy Magyarországon is az MSZP-kormányai hajtották végre a legalapvetőbb, rendszerszintű neoliberális reformokat, a gazdaság kulcságazatainak privatizálásától a szociálpolitika visszaszorításáig.

Sanders, Warren és Corbyn egy társadalmi fordulat esélyét kínálják. Hogy ebből mi valósulhat meg, megvalósul-e valami, az nagyon is kérdéses – tekintettel a globális kapitalizmus valóságos erőviszonyaira. De legalább lehet reménykedni, vagy egyáltalán gondolkodni.