Az úgy van, hogy napok óta motoszkál bennem, hogy írni kéne az amerikai (és már brit) szobordöntési - azaz múlteltörlési - hullámról. Valamiért még nem szántam el rá magam; talán az zavar, hogy alapjában véve rokonszenvezem azokkal, akik csinálják, bár azzal, amit csinálnak, nagyon nem. Az élet ilyen bonyolult. Úgyhogy addig is, idemásoltam egy 2013. szeptemberi - merőben irodalmi fogantatású - bejegyzésemet:

Az úgy volt, hogy tegnap föltettem a blogra egy Doderer-idézetet, amely olvasás közben nagyon megfogott, aztán – mikor már kinn volt – nyomban ráébredtem, hogy mennyire nem értek egyet vele. De otthagyom. Hiszen nyilvánvalóan van valami mélyebb oka annak, ha megfogott.
"Az élet szüntelenül feltételezi a szakítást mindennel, ami volt… jelen csak így van. Minden valódi elhatározás, minden döntés megsemmisíti a múltat…”
Az egy dolog, hogy maga a regény (még javában benne vagyok) szerintem cáfolja ezt a tételt. Ennél fontosabb, hogy én pontosan az ellenkezőjét gondolom: tudniillik, hogy a múlt megsemmisíthetetlen, benne van a jelenünkben – és így a jövőnkben is. Bennünk van. Egy dolog, egy ember bizonyos szempontból azonos önmaga történetével. Ezzel a múlttal – a múltunkkal, a múltammal, a múltaddal – sok mindent lehet tenni: lehet rá büszkének lenni, és lehet megbánni; vállalni vagy letagadni; tanulni belőle, vagy elfeledni… Egy dolog lehetetlen: meg nem történtté tenni, megsemmisíteni. Illetve csak úgy lehet, ha magamat is megsemmisítem. Illetve... mégse lehetetlen: magánéletből és politikából egyaránt tudok rá példát…
Egy személyiség önmegsemmisítése (vigyázat! nem fizikai öngyilkosságról beszélek) valóban szakítás mindennel, ami volt, de akkor kicsit módosítani kell az idézetet: „így csak jelen van”. Élet nincs.
És a múltat akkor se lehet eltörölni.