Ez a bejegyzés A. barátomnak köszönhető, aki tegnap este szemrehányóan hiányolta tőlem a „hiteles marxista-baloldali” véleményt- Annyian írtak, mondtak, magyaráztak, és annyi mindent meg is osztottam a Facebookon, hogy nem támadt bennem igény saját mondanivalóra. De majd most!

Röviden: felhőtlenül örülök a választási eredménynek, Magyar Péter fantasztikus két évet megkoronázó sikerének, és most baromira nem érdekel, hogy mind ideológiailag, mind habitusunkat tekintve igencsak távol állunk egymástól.

Kicsit sajnáltam, hogy életkorom és az abból (is) fakadó nehézkességem miatt vasárnap éjjel nem mentem be a városba, nem csatlakoztam az euforikusan ünneplő fiatalokhoz. Szomorú, de én nem vagyok képes ilyen érzelmi kitörésekre, de szerettem a videókon látott pacsizó, ölelkező, kiabáló-kacagó fiatalokat.

És akkor a kifejtés. Először is, hogy miért van idézőjelben a Magyar Péter által következetesen használt „rendszerváltás” szó a bejegyzés címében. Azért, mert a szavazás (vö. „fülkeforradalom”) – hogy a tőlem elvárt marxista terminológiát használjam – csak („csak”?! WTF) – a felépítményben, a politikai rendszerben jelent reményeink és MP ígéretei szerint fordulatot. Az alap, a társadalmi-gazdasági rendszer, a termelőeszközök egyre koncentrálódó tőkés magántulajdonán, a szabadpiacon és ezekkel összefüggésben a – 19. században leírt osztályszerkezetnél bonyolultabb – társadalmi különbségeken, egyenlőtlenségen alapuló kapitalista rendszer változatlan marad. Ezért mondhatta egy szikrás elvtársam vasárnap, hogy most tulajdonképpen ellenfelet választunk.

Sok évtizeddel ezelőtti, nagyon naiv ifjúkoromhoz hasonlóan hiszek abban, hogy létezhet a kapitalizmust meghaladó, igazságosabb társadalmi rendszer, de már tudom, hogy ez nem hogy az én életemben, de a belátható jövőben sem fog eljönni. A hol Mark Fishernek, hol Slavoj Žižeknek tulajdonított mondás szerint könnyebb a világvégét elképzelni, mint a kapitalizmusét. Ami lehetséges (bár a belátható jövőt tekintve ez sem biztos), az a kapitalizmus „megszelidítése” – ha tetszik, kordában tartása, élhetővé tétele, nagyjából az osztrák és skandináv modell szerint. Ehhez viszont elengedhetetlen az egymástól eltérő, akár ellentétes érdekek és értékek szabad ütköztetése, az a politikai keret, amit jogállamnak nevezünk, ahol az éppen aktuális kormányzat nem akadályozhatja meg pártok, szakszervezetek, civil szervezetek stb. működését, ahol az állampolgárnak nem kell megtorlástól tartania, ha véleményt mond közügyekben. Ez már közhely. De mi az elmúlt 16 évben egy ezt tagadó rendszerben éltünk, és még a közelmúltban is azt hittem, az én hátralévő életem már az Orbán-rendszerben telik el.

Magyar Pétertől, a Tiszától – amely nem néhány politikust, még csak nem is egy (ma még lényegében nem létező) pártot, hanem egy sok tízezres, politikailag sokszínű mozgalmat jelent – azt várom, hogy az orbáni gengszterbanda szétverésével, ezt a keretet teremti meg. Azt a keretet, amiben legközelebb már egy a saját politikai, világnézeti értékeimhez közelebb álló pártra szavazhatok.

MP útját a nevezetes, 2024. februári első Partizán-interjú óta folyamatosan nyomon követem. Egy hónappal később kimentem az Andrássy útra, az általa meghirdetett március 15-ei megmozdulásra; a politika iránt nálam kevésbé érdeklődő sógornőmmel, aki azt mondta, menjünk, hogy legyenek néhányan… A tömeget látva, a hangulatot érzékelve az első gondolatom az volt, hogy ez tömeghisztéria… Aztán ott voltam április 6-án (már a sógornőm nélkül) a Kossuth téren. A továbbiakat, az országjárásokat, a tömeggyűléseket, fórumokat, a választási kampányt az interneten követtem. Egy idő után persze az ember már szinte kívülről tudta, hogy mit fog mondani (legfeljebb a helyszínhez vagy az adott naphoz fűződő aktualitás jelentett változatosságot). De élmény volt, ahogy minden helyszínen a rá várakozó emberek között, közül, nekik személyhez szólóan köszönve, pacsizva, kezet fogva, szelfizve ment a szónoki emelvényre – ami az esetek többségében a Ricsi nevű kisteherautó volt –, és aztán ez folytatódott a beszéd vagy a fórum után. Vagy ahogy a nagyváradi „Egymillió lépés” menet során kilométerhosszan beszélgetett egy sérült kamaszfiát kerekesszékben toló asszonnyal.

Tudom, hogy mindebben sok volt a kiszámított gesztus, a politikai PR, beszédeiben, ígéreteiben a demagógia, hiszen Magyar Péter profi politikussá vált ezalatt a két év alatt, profi technikai és politikai stábbal, és láthatóan megnőtt anyagi támogatással. De ez teljesen rendben van, és ez még kevés lett volna a győzelemhez. Ehhez kellett az, amit kiváltott az emberekből: rajongásig menő szeretet az idősektől, tinédzserek rockkoncertes csápolása, a kölcsönösen természetes tegeződés, az, hogy mindenkinek „Péter” volt. A bizalom és a remény vitte el az április 12-ei győzelemig, az a remény, hogy ő az, aki képes legyőzni Orbánt. És sikerült. A társadalom különböző rétegeiben sokféle okból felgyűlt indulatok, az undor elegye robbant vasárnap.

Visszatérve a politikai konkrétumokra: a demokrácia, a jogállam visszaállításának ígérete mellett számomra fontos volt a cigánykérdés beemelése a kampányba. Már első országjárása során felkereste az ózdi, hétesi cigánytelepet, és azt követően hetekig minden beszédében szóba hozta az ott látottakat, a társadalmi felelősséget. Fontos, hogy a Tisza programjában szerepel egy igazságosabb, szolidárisabb adó- és szociális juttatási rendszer, a lerohasztott egészségügy rendbehozatal, az államilag gúzsbakötött oktatási rendszer felszabadítása.

MP beszédeiben az utóbbi hónapokban „kötelező” elem volt, hogy az április 12-ei választás egyben népszavazás is arról, hogy Európához vagy Moszkvához akarunk tartozni. Európa itt az Európai Uniót jelenti. Rendes marxistaként tudom, hogy az EU a globális kapitalizmus egyik eszköze, terepe, megnyilvánulása. De azt is tudom, hol van Magyarország – geopolitikailag meg gazdasági erőben –, és azt gondolom, hogy egyetlen lehetőségünk az alkalmazkodás (és persze az alkalmazkodás, a beilleszkedés során a nemzeti érdek érvényesítése).

Senki nem tudhatja, mit és hogyan sikerül megvalósítani a programból, az ígéretekből. Ami ebben a pillanatban fontos, hogy lett esély egy boldogabb országra.