Kevéssé vagyok hajlamos engedni a tömeghisztériának, pániknak, és mindig szerettem (volna) hinni a szakmai alapon elhangzó érveknek, állításoknak.

Ma (péntek) délutánig az volt a hivatalos álláspont - ezt mondta ma reggel a miniszterelnök is (na jó, ő általában hazudik), de ez hangzott el tegnap az operatív törzs orvos tagjaitól is -, hogy egyelőre nem indokolt az iskolák bezárása (mondjuk a magyar iskolaügyet, úgy, ahogy van, be kéne zárni - de ez mellékszál), mert egyelőre nem olyan súlyos a járványhelyzet, meg nem lenne jó az esetleg mégiscsak vírushordozó (de meg nem betegedő) gyerekeket jobb híján (felügyelet) rászabadítani a sebezhetőbb nagyszülőkre. Aztán most olvasom, hogy a Fidesz - meg a többi - statiszta - párt azt kéri, hétfőtől rendeljenek el tanítási szünetet. És van barátom, aki máris lelkesedik, mert lám, a Fidesz szembeszáll Orbánnal... (Lóf...) Politikusaink - Orbántól Gyurcsányig és (hogy is hívják az MSZP elnökét?-ig) nem mernek keresztbe feküdni a (pánikból fakadó) népakaratnak. Semmilyen népakaratnak, néphangulatnak, lásd migráncsok, cigányok, bűnözők... Sőt, rátesznek: a veszélyhelyzetet elrendelő szerdai kormányülés után a DK és a Jobbik politikusai egymással versengve követeltek sokkal szigorúbb intézkedéseket.

Ahogy másnak se lehet, nekem sincs fogalmam arról, hogy mi lesz, milyen lesz a járvány lefutása, megmarad-e körülhatárolható foltokban, mint  - mutatis mutandis - Kínában, vagy ellenőrizhetetlenné válik, mint Olaszországban. Ahogy az se tudható -legfeljebb aggódni lehet -, hogy a lepusztult magyar egészségügy mire lesz képes. De ha a pánik és a demagógia uralja a védekezést, akkor nem sok jó jósolok.

Ja! Az operatív törzs mai sajtótájékoztatóján orvos nem vett részt, csak rendőr...

Meghalt valaki, akinek a nevét most nem írom ide. Kellemes társasági ember volt - valamint kedvesen lusta, és közszereplőként megalkuvó, cinikus gazember. (én legalábbis ezt gondolom róla.) Tudom, ilyet nem illik mondani egy nekrológban, de ez nem az, és valójában nem is róla szól a bejegyzés, hanem rólam, az én fura érzéseimről.

A fentiek ellenére a halálhíre szíven ütött. Egyetemi KISZ építőtáborban hozott össze vele a sors, de kiderült, hogy már a gimiben is párhuzamos osztályba jártunk. Az azóta eltelt évtizedekben ha valahol véletlenül összefutottunk, kedvesen mosolyogva köszöntünk egymásnak, de - hál' istennek - semmi közünk nem volt egymáshoz. De kortársam - volt. És ilyenkor az ember elgondolkodik...

Ezen a most előkerült  történelmi dokumentumon, 1957 tavaszán, mindössze kettőnkön van úttörő (kisdobos?) nyakkendő. (Én a fessebb fiú vagyok.)

Mérgezem magam a hazai politika, közbeszéd Orbán cigányellenes uszításától Demeter Szilárdig (közben pl. NAT) terjedő ívével, és egy Vas István-sor kattog a fejemben: "Csak a szúrni-vágni-ütni marad ultima ratio".

A sokjelentésű szó valamikori szeretett (értsd: magam által szeretett; hiszen az ember elsősorban önmagának, önmagáért ír) sorozatomért a "Szóudvar"-ért kiált: mennyi mindent, mindenkit és hányféleképpen lehet megosztani, tapasztalattól a társadalomig...

Most azonban szerényebb a célom, a témám. A Facebook-megosztásokról akarok elmélkedni - nyugi, csak röviden -, arról, hogy mit miért osztok meg. A kérdés nagyon konkrétan merült fel pár perccel ezelőtt. Messenger-üzenetben kaptam valakitől egy gyönyörű videót, "cigányosat", ami, mint tudjuk, nekem szívügyem. Itt is van. Megnéztem és nyomban megosztottam a FB-on. Aztán, ha már ott jártam, persze barangolni kezdtem a FB friss (és kevésbé friss, de valamiért elém ugró) bejegyzései közt. Az algoritmus következtében ezek persze szinte kizárólag a nagy kérdésekben velem egyetértő vagy legalábbis hasonlóan gondolkodó emberek gondolatai, élményei. Így aztán nyomban beleütköztem valakinek egy 444-ről átvett bejegyzésébe arról, hogy az új irodalmi "cár" szerint ki a magyar író. Reflexszerűen azonnal meg akartam osztani ezt is, de megálljt parancsoltam magamnak: gyengíteném az előző megosztás súlyát. Aztán az is eszembe jutott, hogy mindkét említett portált nagyságrendekkel többen olvassák, mint akikhez az én FB-bejegyzéseim eljutnak, tehát fölösleges is. És azokon talán olyanokhoz is eljut az üzenet, akiket még meg kell győzni arról, hogy a társadalom - vagy azon belül akár csak az irodalmi élet megosztása nemcsak veszélyes, hanem nevetséges is.

Kosztolányi Dezső: Ha negyvenéves...

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltűnődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

Vers a Magyar Kultúra Napja alkalmából - meg egyébként is:

Vörösmarty Mihály: Az emberek

Porszívózás közben - nem tudom, miről, hogyan - jutott eszembe ez az egykori nagy kedvenc. Meg az, hogy szavak, mondatok értelme a kontextustól függ. Ez speciel 1973-ban íródott, és mindig muszáj volt elgondolkodnom, amikor hangosan együtt énekeltem a rádióval. Volt min...

A napokban, Orbán Viktor sajtóértekezletét követően, a gyöngyöspatai üggyel kapcsolatos kijelentését kommentálva a Facebookon azt a megjegyzést tettem, hogy a magyar miniszterelnök rasszista disznó.

Azóta volt időm gondolkodni, és rájöttem, hogy tévedtem: Orbán nem rasszista. A rasszista az őszintén, hittel utálja, gyűlöli a cigányokat (zsidókat, muszlimokat stb.), uszít ellenük. Orbánról nem kell feltételeznünk bármifajta őszinte hitet, azon alapuló cselekedetet. A helyzet ennél súlyosabb: ahogy azt eddig is tudhattuk, Orbán cinikus gazember, politikai briganti, akinek a szavait kizárólag a számítás, a remélt politikai haszon motiválja. Jelen esetben az a sokszoros közvélemény-kutatással - valamint napi tapasztalattal - megerősített tény, hogy a magyar lakosság túlnyomó többsége utálja a cigányokat. Hogy Orbán gondol-e róluk valamit, azt nem tudhatjuk. Politikájából, a kormány, a magyar állam tényleges tetteiből - pontosabban nem-tetteiből - csak az következik, hogy nem érdekli Magyarország legnagyobb, potenciálisan legnagyobb veszélyeket rejtő társadalmi problémája.

Ja, és a történet - nem mellesleg - arról is szól, hogy a magyar miniszterelnök köp az igazságszolgáltatás függetlenségére.

Bérczes László beszélgetőkönyve.

"A szmoking csábító ruhadarab. Farmerben jártunk egész életünkben. Igénytelenül, egyformán. De aztán harminc-negyven év után az első zakót mégiscsak megszereztük valahogy, és rájöttünk, milyen jó benne járni. Vannak nyáron ezek a lezser ruhák, amiket mindig látni a nyugati filmekben, zsebre vágott kézzel vonulnak a férfiak ezekben az afrikai, napszítta öltönyökben, azokból tíz zakó kellene, hogy nyugodtan zsebre vághasd az öklödet benne, és ne óvd azt az egyetlenegy darabodat, amit szeretsz. Mert kellemes dolog jó öltönyben járni, szinte megváltozik az ember járása tőle. Az elegancia nem áll távol senkitől, csak hát nem szoktuk meg. Úgy vagyunk ezzel, mint a borral. A mi korosztályunk nem tanulta meg ezt a kultúrát, a jó borokhoz se szoktunk hozzá, és most tanuljuk az ízeket. Se borkultúránk, se öltözködési kultúránk. Pedig sokunktól nem állt volna távol az elegancia, jól éreztük volna magunkat öltönyben, ha nem pont azokra hasonlítottunk volna bennük, akiket utáltunk."

Amikor 2006. augusztus végén Cseh Tamás megtudta, hogy rákos, barátja, Bérczes László rendező leült vele beszélgetni az életéről. A kb. hat hétig szinte minden nap folytatódó életútinterjú - egy 2007. júniusi "Utóirat" beszélgetéssel - 2014-ben, öt évvel az énekes halála után jelent meg. Én most kaptam karácsonyi ajándéknak..Nagyon érdekes és nagyon szép olvasmány.