Az itt olvasható szöveg harmadik ismétlése egy jó 15 éves bejegyzésnek, s kell-e mondanom, aktualitását a "kegyelem-botrány" kapcsán a magyar gyermekvédelem szomorú helyzetével kapcsolatban napvilágot látott értesülések, vélemények - és országos felháborodás adják. Amikor most rákerestem, kiderült, hogy sok évvel ezelőtti első ismétlésére is egy pedofilügy adott alkalmat.

*

Az itt olvasható (csekély változtatásokkal) a 2008. október 16-ai poszt megismétlése. Aktualitását az adja, hogy a budapesti Alföldi utcai gyermekotthon a most kirobbant, állítólagos pedofilügy színhelye, és én ott kezdtem „munkás” életemet. Az utca akkor Kállai Éva nevét viselte. (Nem ehhez a történethez tartozik, hanem az élethez, az élet furcsa véletleneihez: Kállai Éva lányával együtt voltunk Vlagyimirban, ő szegedi, én budapesti egyetemistaként, és a barátom lett.)  

Réges-régen, a történelem előtti időkben (1965-ben), érettségi után gyermekfelügyelőnek mentem a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet szellemi fogyatékosoknak fenntartott átmeneti otthonába. (Tanár akartam lenni, és oda volt protekcióm.) Egyhónapos nyári munkáról volt szó (minden nyáron dolgoztam valamit), hiszen ősszel majd úgyis megyek egyetemre.

Az első nap szörnyű élmény volt, azt hittem, nem hogy egy hónapot, azt a napot se fogom kibírni. A „szellemi fogyatékos" nagyon tág kategória, de semmiképpen nem férnek bele az elmebetegek (skizofrénok, epilepsziások stb.), márpedig itt ilyenek is voltak a vízfejűek, imbecilis képezhetetlenek és a „hivatalos" skála túlsó végét képező, tulajdonképpen teljesen normális gyerekek mellett; utóbbiak nagyrészt a családi körülmények, az ingerszegény környezet vagy más okok miatt két-három évvel lemaradtak saját korosztályuktól, ami 10–12 éves korban feltűnő, de, mondjuk, harminc évesen már nem. Szóval széles volt a skála. „Átmeneti" volt az intézet, vagyis a – különböző okok miatt – állami gondozásba vett gyerekek ideiglenes elhelyezésére szolgált, de volt, aki már 13 éve „ment át". A gyerekek (fiúk, lányok) 6-18 év közöttiek voltak – én nem egész 19. Az intézet kissé túlzsúfolt volt: a kicsik 30 (emeletes)ágyas hálótermeiben esetenként ketten-hárman aludtak egy ágyban, és fogyatékosokról lévén szó, jó eséllyel közülük az egyik ágybavizelő volt. 20-30 gyerekre jutott egy nevelő (gyermekfelügyelő). Rendet csak az tudott tartani, aki nemcsak üvöltött, hanem ütött is – vagy legalábbis tudták róla, hogy szükség esetén üt. Szilfidebb, középkorú kollegina számára asztalos férje esztergált nevelőeszközt. Én persze azonnal megfogadtam, hogy soha, egy ujjal sem... ezt aztán nem tartottam be. Az intézet a város közepén volt, tágas, de mégiscsak zárt, unalmas udvarral, ezért a gyerekeket igyekeztünk kivinni, nekünk is jobb volt. A legkézenfekvőbb célpont a közeli Köztársaság tér volt. Kiérkezve klottgatyára vetkőztettük („a gyerek fogyóeszköz, de a ruha leltári tárgy"), majd szabadon engedtük őket. A második-harmadik nap a Hűvösvölgy volt a célpont (nagy ruháskosarakban vittük a kaját); a villamoson mellém sodródott egy kb. tízéves, szőke, kék szemű kisfiú – Attila –, megfogta a kezem, és azt kérdezte: „Bandi bácsi, szólíthatom apukának?" Szólíthatott. Ő lett az első kedvencem.  (Megjegyzés: soha, se előtte, se utána nem szólítottak Bandinak, csak ott.)

Aztán egy-két hónap múlva a kicsiktől átkerültem a nagyokhoz, mert kiderült, hogy értek a gyerekekhez. És mint az előző mondatból kiderült, ottragadtam. Nem vettek fel az egyetemre, és én megszerettem a munkát, a gyerekeket, a helyet, önmagam „Bandi bácsi" mivoltát – ami különösen érdekes volt, amikor 16-18 éves lány szólított így. Már tudtam, ez lesz az életem, az „iparengedély" miatt ugyan elvégzem majd az egyetemet, de ide jövök vissza. Közben egy új – jó politikai kapcsolatokkal rendelkező – igazgatónő (megint a véletlen: bő évtizeddel később az ő lánya kolléganőm lett a Rádióban) „konszolidálta" a viszonyokat, ősz végén már csak egy gyerek aludt egy ágyban.

A második kedvencem Pista lett, egy 16 éves, értelmes, pimasz srác. Egy alkalommal ön- és közveszélyes módon szemétkedett velem (a forgalmas Mező Imre - ma Fiumei - úton rohangált keresztbe, ide-oda), és én – míg vacsorára tereltem kb. 40 fős nyájamat – őt leküldtem abba az alagsori helyiségbe, ahol kollégáim szokták elintézni a renitens gyerekekkel „lovagias" ügyeiket. Pista rendben ott várt. – Üssön meg, nyugodtan, engem az apám drótkötéllel vert! – ezzel fogadott. Beláttam, ezzel nem konkurálhatok. Leültünk, egy jó órát beszélgettünk, „lelkiztünk", barátokként álltunk fel. Néhány héttel később felajánlotta, hogy beajánl Budapest egyik leghíresebb galerijébe, az Almássy téribe. Hárítottam.

Attilát aztán elvitték egy vidéki intézetbe; évekkel később egyszer találkoztam vele: tagbaszakadt péklegényként borult a nyakamba. Pistát alkoholista apja kivette az intézetből, dolgozzon, keressen pénzt; többé nem láttam (de lehet, hogy még egyszer-kétszer visszalátogatott, nem emlékszem).

Aztán fölvettek az egyetemre, én minden nyáron egy-egy hónapot nevelőotthonokban dolgoztam, és egyetem után ugyancsak nevelőotthonba mentem dolgozni.

Aztán fél év után elmenekültem a pályáról.

*

Kiegészítés: vannak frissebb emlékeim is a "gyermekvédelemről". Egy cigánytelepen működő egyesület (Bagázs) önkénteseként 2018-től mentoráltam az akkor a kalocsai, később a zalaegerszegi speciális gyermekotthonba került Ricsit (holnap lesz 21 éves, isten éltesse!). A technikai, civilizációs körülmények természetesen összehasonlíthatatlanok az 50-60 évvel ezelőttiekkel. De a szellem, a légkör, a gyerekek kiszolgáltatottsága...

Szerző: rás  2024.02.23. 22:59 3 komment

Címkék: gyermekvédelem GYIVI

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr4118337979

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egy nagyi 2024.02.25. 18:06:28

A nagyobbik lányom az aszódi gyermekotthonban volt gyakorlaton. Nagyon összebarátkozott egy cselfes, tejfogát hullató aranyos 6 év körüli kislánnyal. Tény, hogy a nevelők jó pár szombat-vasárnap megengedték a lányomnak, hogy hazahozza őt. A kislánynak magánkívül még két bátyja is itt volt. A gyámügy kiemelte őket a családból. Olyan is volt, hogy mind a három gyermek nálunk volt. Nagyon kellett magunkat tartani, amikor a szüleik körülményeiről meséltek, s látnunk azt, hogy miként vágyakoznak a szüleik után, talán karácsonyra kihozzák őket. Mindez 91-92-ben történt. A kicsi lánykának közeledett a születésnapja, s nagyon szomorú volt, hogy a szobában lakó három kislányt nem tudja megvendégelni. Így történt, hogy egy jó
nagy csokoládétortát sütöttem, s miután sose volt autónk, a tortát magam előtt
tartva, többszöri átszállással érkeztünk meg a lányommal Aszódra. Azt a boldogságot, ami a kislány arcán volt sohasem felejtem el, s ahogy felvágta és felszeletelte a tortát, s a kis közösség
elfogyasztotta. S a termükben tip-top
rend volt. S majd később a lányom férjhez ment, s kislány látva a növekvő pocakját keservesen lemondóan jegyezte meg, hogy a lányom már nem fogja őt szeretni. Utóirat: nem volt ott minden úgy, ahogy egyesek leírják, és vannak nagyon komisz, hétpróbás gyerekek.

egy nagyi 2024.02.25. 18:26:46

egy kicsit összetévesztettem az intézményt, Fóti gyermekvárosban történt.
a kisebbik lányom a Kállai Éva utcai intézményben volt gyakorlaton, ahogy leírtad talán még most is úgy van, a lányom idejében több leányanya volt.
süti beállítások módosítása