"Néha a letűnt időt hisszük boldogabbnak. Néha teljesebbnek az elkövetkezőt. Ám ezekből épp a sajátunk az, amely kirekeszt. Talán ezért igyekszünk jelenünk szakadozó rezzenéseiben nem figyelni a pillanatnak sem tökéletlen, sem befejezetlen voltára. Mert nem akarjuk elvetéltnek érezni a mindenkori jelen pillanatot. Hiszen az, hogy az elmúlt idő egyben befejezett pillanatok özöne, s hogy az elkövetkező tökéletesíthet önmagán, nem oldoz fel a jelenben élés elkerülhetetlensége alól. Ez a kényszerűség ugyanakkor el is állja a más időbe kívánkozás útját, hogy ne érezzük a lét szerencsétlenjeinek magunkat, amiért ez és nem más életünk ideje.
De mert az emberi örök jelen békétlen békéjét mégis mindegyre fenyegetheti a más korba kívánkozás, ezért már-már barbár örömmel örökítjük meg letűnt idők kínjait: háborút, vészt, tűzhalált, gyermekirtást – hátha ezektől a múltba vágyakozásnak szárnya szegül. És a jövő-elképzeltetés sem tesz másként, mikor csillaghullást jósol, embert fűszálnál többet, az út végére apokalipszist, addig pedig a már eddig is untig megért háborúskodást. Különös készsége a léleknek, hogy elfogadja a szellemnek ezeket az időt gyilkolón, embert jelenben tartó ügyködéseit. Így aztán, ha megpróbálunk kitekinteni a saját időnkből, minden irányból hallani véljük a lét jégpáncél-rianásait. Igaz, innen már csak egy lépés, hogy ki nem átallja, akár csodálhatja is korát. Ha másként nem, rettegve-örvendve, amiért most élhet, amikor embert éppen nem irtanak, és amikor még van kenyér. Ez az állapot aztán szülhet ragaszkodást is, sőt megbékéltethet elvetélt életviszonyok tökéletlenségeivel. De ha ily sikeresen bedugtad a füledet, és eltakartad a szemedet, hogy más időkre ne figyelhess, akkor már itt akarod tudni magad mellett szüleidet, gyermekeidet és mindazokat, akik körülvesznek. Innen a féltés, és innen a lehetetlen kívánság is, hogy mindenki addig éljen, amíg te élsz, amíg neked is, számodra is élhet."
A második oldalnál már abba akartam hagyni, annyira mesterkéltnek éreztem a nyelvét, stílusát. Most az 57-iknél tartok, van még hátra bő háromszáz. Valahogy beleszoktam, bevont nemcsak a történet, hanem a nyelv is - az értelmező szótárban és az interneten se található fura erdélyi tájszavakkal -, meg a lassú, ráérő mesélés. A nyelv is, az elbeszélésmód is kicsit Sütő Andrást idézi, a csaknem ötven éve olvasott Anyám könnyű álmot ígért című gyönyörű regényt.
Utolsó kommentek