Lublin, a Brama Grodzka nevű régi városkapu épületében működő NN Színház. Szimpatikus, harmincas fiatalember, Bartosz, mesél és vezet. Otthonosan vezet egy világba, ami már évtizedekkel az előtt megsemmisült, hogy a fiatalember megszületett volna. A Grodzka Kapu egykori másik neve a Zsidó Kapu volt, itt lehetett átjutni Lublin keresztény negyedéből a zsidó negyedbe. 1939-ben Lublin 120 ezres lakosságából 45 ezren zsidók voltak. A németek nem csak őket irtották ki, hanem megsemmisítették az egész zsidó negyedet is; a kapun túl ma hatalmas, üres térség van, parkkal nagy forgalmú úttal, parkolóval. Amikor az avantgárd NN Színház a 90-es évek elején beköltözött a Grodzka Kapuba, tagjai minderről semmit sem tudtak. Aztán megjelent egy hölgy, Amerikából jött, és elmesélte, hogy őt hároméves korában ebben az épületben rejtegették, így élte át a háborút. És az NN Színház fő profilja attól kezdve a lublini zsidó világ feltárása, dokumentálása és megjelenítése lett. A valaha volt, a „nincs” megjelenítése. Annak tudatosítása, hogy vannak szomszédaink, akik hiányukkal vannak itt. Polcokon sorakoznak az egykori zsidó negyed utcáinak, házainak dossziéi, bennük folyamatosan bővülve minden adat az egykori tulajdonosokról, lakókról. És fényképek a zsidó negyedből, majd a zsidó gettóból; több mint kétezer negatívot találtak pár éve egy ház padlásán. Arcok. A dossziék, a workshopok, a performanszok anyaga fenn van az interneten is.

A színház logója egyébként (szinte) ugyanaz, mint az én blogomé.

A valaha volt, a már nincs volt az egyik vezérmotívuma egy ötnapos galíciai – délkelet-lengyelországi – társasutazásnak, amelyet a Wang folyó versei blog (illetve Studiolum nicknevű gazdája, Tamás) szervezett. A zsidóság – ezen belül is a haszidok – központja volt ez a térség Krakkótól Lublinon és Tarnowon át Przemyslig, amelyet sokan ismerhetünk Isaak Bashevis Singer regényeiből, elbeszéléseiből (én A sátán Gorajban címűt vittem magammal az útra). Nem megyek bele a részletekbe, minderről nyilván napokon belül gyönyörű képekkel illusztrált, részletes beszámoló lesz olvasható a Wang folyó versei blogon. Amiről itt és most beszélek (írok), az a nincs, a hiány érzékelése, átélhető jelenné válása. A lublini sokk után jött a belzeci haláltábor, a „keleti Auschwitz” (a Wikipedián 28 nyelven van róla tárgyszó, magyarul nincs) emlékműve. A domboldalt borító, szürkére égett kövek, göröngyök közt egyre mélyülő folyosó vezet; amikor egyedül mentem végig rajta, kongtak a lépteim. Az üresség, az egyedüllét. (Amikor visszafelé jöttem, már többen is voltak az úton, nem hallatszott semmi.) Egy-egy kövön az emlékező gyász kavicsai, a göröngyök közt itt-ott az első növények – az élet.

És aztán – a káprázatos lańcuti zsinagóga után – a leskói zsidó temető: valami hihetetlen szépség, megnyugvás – és furcsa mód, biztonságérzet; a táj, a múlt, az emlékezés harmóniája. Középpontban velem, aki átélem.

Galícia nem csak a zsidó múlt temetője. A gyakran a ruszinokhoz sorolt lemkókat a második világháború utáni etnikai tisztogatás keretében Galíciából erőszakkal Sziléziába költöztették át, az onnan kitelepített németek helyébe. Królik Wołoski az 1947-es Visztula-akcióban elpusztított lemkó kísértetfalvak egyike: az erdő közepén egy templom egyedül épen maradt falai emlékeztetnek a múltra.

Útban hazafelé megálltunk Bártfán, hogy megnézzünk két zsinagógát. A vaskereskedésből restaurálásra visszaadott zsinagóga-mikve-jesiva épületegyüttesbe nem jutunk be, a gondnok nem található. Aztán a főtér közelében lévő kis zsinagógánál hirtelen felbukkan: egy lengyelországi származású, Amerikából érkezett idős úr talált rá. Mint kiderült, amikor mi kerestük, éppen istentiszteleten volt. Evangélikus istentiszteleten, mert hogy ő keresztény (ahogy a 30-as, 40-es években szokás volt mondani: őskeresztény). Bártfáról az utolsó zsidó 2006-ban Amerikába távozott. Ő viszont szívügyének tartja, hogy megőrizze a zsidók emlékét; fantasztikus – és meghatóan lelkes – bő egyórás idegenvezetés, előadás a zsinagógában…

***

A megsemmisített zsidó világ tanúi – zsinagógák, temetők – mellett a Krakkó, Lublin és Sandomierz fémjelezte történelmi Kis-Lengyelország csudaszépen megmaradt/helyreállított reneszánsz emlékei adták e történelmi-művelődéstörténeti túra másik témáját. Ráadásként pedig a magyar vonatkozású emlékek, köztük Bem apó „ég és föld közt lebegő” tarnowi síremléke; minthogy Törökországban muszlim hitre tért, 1929-ben szülővárosába hozott hamvait nem lehetett megszentelt földbe temetni.