"Ő [Bernhard, a gyűjteményalapító Zygmunt Rogalla fia] állapította meg, vette észre, hogy a látogatók arca, ahogy az idő múlik, egyre vénebb... Néha elnéztem a nyílt magaslaton a szélbe belegörnyedve imbolygókat, inkább vénasszonyokat, mint vénembereket, aztán föltolakodott bennem a gondolat, hogy a múlt hangjai halkulhatnak és halkulhatnak és végül elenyészhetnek, és hogy az eredet tanújelei közé hazatérni csak annak nem agyrém. akinek valaha sajátja, birtoka volt, ami elveszett. Érted? Egyszer csak azzal kellett számolnom, hogy a mi emlékeink és kötődéseink is elöregszenek, kihullanak a világból, és hogy mindaz, ami olyan sokat jelentett az indulásunk tavaszán, nyilvánvalóan már csak a mi szemünkben érték, azokéban viszont, akiket örököseinkké akarunk tenni, már nem az. Tudod, kérdezgetni kezdtem magamat akkoriban: vajon átörökíthető-e a veszteség fájdalma, egyáltalán továbbadható-e efféle érzés, indíttatás és feladat - hiszen csak idő kérdése, hogy mikor oszlik el egy valós élmény, mikor válik délibábbá, remeg csak mint hőséges káprázat, elérhetetlenül.
...
Törődjünk csak bele, mi megszállott szellemidézők, hogy ami nekünk nagyon sokat jelent, az másoknak kétes: talán minden mulandóságra van ítélve, és a mi próbálkozásaink, amikkel ezt-azt, szerintünk példát, példamutatót az öröklétbe akarunk átemelni, csak a mi reménytelen lázadozásunkat jelzik a lelkünk mélyén belátott hasztalanság ellen."
Ezek a keserűen nosztalgikus mondatok is egyfajta befejezését jelenthetnék a hajdani (német) Mazúriát - már kitelepítésben idéző - honismereti gyűjtemény történetének, de Lenz keményebb: amikor a múltról, az elvesztett egykori otthonról tanúskodó gyűjteményt valamifajta "történelmi jog" és igény alátámasztására akarják felhasználni, Zygmunt felgyújtja, megsemmisíti a gyűjteményt - egész élete munkáját, értelmét. Ez egyébként már a regény első mondataiból kiderül. A rákövetkező 640 oldal annak - gyönyörű - elbeszélése, hogy mi volt, mit jelentett Mazúria.
Kapcsolódó bejegyzések:
Utolsó kommentek