"[T]úl sokáig hagytam magam becsapni, saját magam által, túl sokáig nem értettem meg, hogy akármi történt a nagyapámmal és az apámmal, akármint is látták, élték át és élték túl ők maguk, egy adott ponton, ahol az anyanyelv már nem véd meg, amikor idegen nyelven kell valamit bevallani, kimondani, akkor azt kell majd mondanom, hogy ezek az emberek zsidók voltak. Angolul és németül ez azt jelentette, hogy olyan emberektől származom, akiket pusztán a születésük okán meg akartak ölni. S akkor én most miként, a beszélgetés melyik pontján álljak elő azzal, hogy én asszimiláns, nem zsidó zsidó vagyok? Aminthogy az vagyok. Az vagyok, vagy az voltam, mert ez a szöveg átír engem is, s mire a végére érek, nemcsak az apámra, de magamra sem ismerek rá többé. Az ártatlanság korának vége, és akiből csak szöveg maradt, az a nyelvtan foglya lett, az anyanyelve az otthona, amelyen megfogalmazták mindazt, ami boldogtalanná, otthontalanná tette."
Egy apakomplexus rávetítése a Kádár-korra, birkózás a kényszerzsidósággal, holokauszt- és holokauszttúlélés-interpretáció, kétségbeesett kísérlet egy generáció, az emlékezni vagy élni dilemmájának megértésére. (Még csak a felénél tartok.)
Utolsó kommentek