A szögesdrót vagy bármilyen más kerítés, fal két ország határán ronda dolog. Az volt anno a magyar-osztrák határon, az volt Berlinben, az Izrael és a Gázai-övezet vagy az USA és Mexikó között. Meg másutt. Mindegyiknek megvan a maga története – ha tetszik, racionális indoka, amit lehet elfogadni, lehet vitatni.
A magam részéről hajlok arra, hogy bármennyire ellenszenves is (a kerítés is, Orbán is), racionális döntésnek fogadjam el a magyar miniszterelnök döntését a szerb határon felhúzandó kerítésről. Amitől elfogadhatatlanná, undorítóvá vált, az nem csak és nem elsősorban a „vasfüggöny” emléke, hanem a megelőző ocsmány propaganda, az emberek legsötétebb, félelem vezérelte indulataira apelláló uszítás. Elkezdődött a párizsi Charlie Hebdo-merénylet másnapján, és kulminált az aljas „nemzetikonzultáció”-kérdésekkel meg a nyilvánvalóan belső használatra, a magyar választóknak szóló óriásplakátokkal.
Magyarország eddig se volt a migránsok paradicsoma, a magyar hatóságok tökéletes részvétlenséggel vegzálták és üldözték lehetőleg tovább a menekülteket, a jobb életet – vagy egyszerűen csak az életet – kereső „illegális határátlépőket”, legálisan pedig legfeljebb csak a sok pénzt fizető külföldi jöhet. Meg persze határon túli véreink, hogy a Fideszre szavazzanak. Az átlag (itthoni) magyar azonban őket is utálja, mert mindenkit utálunk, mindenkitől félünk, aki egy kicsit is más, mint mi. Erre játszott és játszik rá Orbán, ezért épít kerítést, a szögesdrótnál is hatásosabbat, szavakból.
Utolsó kommentek