Nem jó bevallani – igaz, elszenvedni se kellemes.

Két hónapja kezdtem el önkéntesként mentorálni egy 16 éves cigány srácot, aki harmadszor járja az ötödik osztályt, és nem azért mintha értelmi fogyatékos lenne. Budapesttől 50 perces vonatútra, egy kétezres faluban él, és a közeli városba jár iskolába. Hétéves volt, amikor apja börtönbe került, aztán elhagyta a családját, tizenegy, amikor meghalt az édesanyja. Húgával együtt a nagyanyja neveli. – Depressziós lettem, amikor meghalt az anyukám, akkor maradtam ki az iskolából, aztán a barátaim hoztak ki belőle – mesélte ismeretségünk kb. ötödik percében, amikor egyébként közösségi, játékos készségfejlesztő foglalkozáson valami feladatot kellett (volna) megoldania. Mobilján (amellyel telefonálni egyébként nem tud, mert a nagymama nem ad pénzt azonnal lefogyó telefonkártyára) azonnal meg is mutatta a barát fényképét. A bizalom oka (persze személyes varázsomon túl) az lehetett, hogy már tudta, én leszek a mentora.

A mentorálás fő eleme a korrepetálás volt. Szeptemberben került át ebbe az iskolába, s három hét után már nyilvánvalóan szerettek volna tőle megszabadulni. Megértettem az osztályfőnökét, egy filigrán asszonyt: egy dolog, hogy a srác nem tanult, a tankönyveit se vette át, a füzeteit nem hozta magával, az órán természetesen nem figyelt, ellenben néha csak úgy felállt, sétált az osztályban, esetleg kisétált belőle (ha nem éppen a matektanár zavarta ki, rögtön beírva egy egyest is), és egyáltalán, a nagydarab kölyök nyilvánvalóan zavaró tényező volt a kis tizenegy évesek között. Az iskolának az volt a javaslata, hogy magántanulóként egy év alatt végezze el az ötödiket és a hatodikat, minthogy a tanév végén úgyis megszűnik a tankötelezettsége (meg az iskoláé, hogy megtűrje). A hatodik birtokában aztán az úgynevezett Híd program keretében egy év alatt elvégezheti a hetedik-nyolcadikat, és mehet szakiskolába. A gyerek nem akart magántanuló lenni, de a döntő az volt, hogy az egy hónap „próbaidő” alatt nyilvánvalóvá vált: a „rendes” ötödik abszolválása se biztosított. Hetente kétszer mentem hozzá, hogy tanuljunk – és beszélgessünk. Azt mondta, én vagyok az életében az első felnőtt, aki csak úgy, önzetlenül mellé áll. Azt hittem, ez jelent valamit – mármint a fő cél, a tanulás szempontjából is. Nem jelentett semmit. Megfogadta, szavát adta, megesküdött a nyakában lógó keresztre, hogy…. (figyel az órán, felírja, hogy mi a lecke, elhozza a füzeteit, megtanulja a négyes-ötös-hatos szorzótáblát stb.), és azt hiszem, hogy a fogadkozás pillanatában ezt komolyan is gondolta. De csak abban a pillanatban.

Az első perctől nyilvánvaló volt számomra, hogy ennek a gyereknek (gyerek? egy tizenhat éves cigány fiú?!) nem az a legnagyobb baja, hogy nem tudja a szorzótáblát vagy nem tudja felmondani az abc-t – hogy az ajakréses és ajakkerekítéses magánhangzók rejtelmeiről ne is beszéljünk. A rend kedvéért persze foglalkoztunk ezekkel is. Viszont az alapkérdés az volt, hogy pszichésen, mentálisan össze lehet-e rakni, és világos volt, hogy ez nem egy-két hónapra szóló feladat. Mondjuk, öt évvel ezelőtt el kell volna pszichológushoz vinni, de ez abban a szocio-kulturális közegben nem magától értetődő… (Azóta budapesti gyermekklinikán dolgozó orvos ismerősöm „megvigasztalt”, hogy egyébként is szinte lehetetlen az állami egészségügyben gyermekpszichológushoz eljutni.) Azt reméltem, hogy a kölcsönös bizalom alapján, a beszélgetéseink révén sikerül megszelídíteni (idomítani, szocializálni – nem kívánt törlendő). Megmutatta a (meglehetősen durva) rap-szövegeit, beszélgettünk arról, hogy miért vonzza a kegyetlenség. Ketrecharcos volt (ezt közben részben a közbenjárásomra, de a nagymama tiltására is állítólag abbahagyta), és csillogó szemmel mesélt arról, hogy „földre vittem, a torkára léptem, úgy ütöttem…” Illetve ez már nem is edzésen volt, hanem egy éjszakai budapesti utcai verekedésen. Közben meghatóan szép meséket, elbeszéléseket rögtönöz, ír (halállal, elválással – utóbbit egy irodalom órai dolgozatban, ahol a tananyagnak megfelelően az lett volna a feladat, hogy a tanult elemekkel mesét írjon; „csak négyes, mert nem novellát kellett volna írni”, mondta a tanárnő), és gyönyörűen, nagy fantáziával rajzol, például rózsaszálakat, miközben én azt próbálom elmagyarázni, hogyan kell kiszámítani, hogy hány év telt el Nagy Sándor Kr.e. 323-ban bekövetkezett halála óta… (Itt egyébként azon is problémázott, hogy miért kell azt mondania, hogy Krisztus előtt, amikor ő nem vallásos. Egy korábbi alkalommal kifejtette, hogy nem hisz istenben, csak a mennyben és a pokolban, és ő a pokolba akar kerülni, mert a mennyország unalmas.)

Szóval, úgy gondoltam, nehéz, de érdekes évek várnak rám M-mel. Most viszont befejeztem, feladtam.

Kedden az osztályfőnöke megint a nyakamba zúdította, hogy két hónap alatt semmit nem változott, továbbra se figyel, nem ír leckét stb. Én mindezt elég szigorúan továbbítottam a srácnak, megtoldva azzal, hogy azt kockáztatja, a tanoda, amelynek önkéntese vagyok, megszünteti a foglalkozást vele, és akkor én se tehetem be a lábam az iskolába. És persze felhoztam, hogy eddig egyetlen ígéretét se tartotta be. Indulatos beszélgetés volt, tanulni szinte nem is volt hajlandó, a hangulat csak akkor enyhült, amikor rólam kezdett kérdezgetni, van-e gyerekem, miért nincs gyerekem, ilyesmi. (Szokás szerint minden kérdésére válaszoltam.) A végén azt a komolytalan ígéretet tette, hogy ha most hazamegy, akkor nekiáll leckét csinálni, lefényképezi és elküldi Facebookon, s azt is elmagyarázta, én hogy küldhetek neki hangüzenetet ugyanott. Természetes (mint arra számítottam) nem jelentkezett. Viszont csütörtökön hiába mentem, a 6. óra után elment az iskolából. Két hónap alatt harmadszor csinálta ezt, és az előző után (meg most kedden is) nagyon komolyan figyelmeztettem, hogy ezt nem teheti velem.

Minthogy még tegnap délután lehetetlenné tette, hogy a Facebookon üzenjek neki (ez volt az egyetlen kommunikációs csatornánk), egy bejegyzéséhez „off” hozzászólva tudattam: többé nem megyek. Egy perc alatt eltűnt a mondatom, és azóta se jelentkezett.

Nem a presztízsemről, a tekintélyemről, hiúságomról van szó. Semmi gondot nem jelent számomra akár (látszólag) meg is „alázkodni” egy gyerek előtt, ha úgy gondolom, az célra vezet. A probléma az, hogy nem ad alkalmat arra, hogy segítsek rajta, és reménytelenné vált az ügy. Sajnálom. Őt is, magamat is.

Az igazi kérdés viszont számomra az, hogy meddig tartozom felelősséggel a másik emberért.