A 19. század végén Nyugat- és Kelet-Európában kölönböző okokból és különböző módon megjelenő, illetve megerősödő antiszemitizmusra volt válasz a palesztinai zsidó telepes mozgalom - Edmond Rotschild báró az oroszországi pogromok nyomán az 1880-as években vásárolt földeket e célra az akkor gyéren lakott terület fölött fennhatóságot gyakorló Török Birodalomtól -, majd a cionizmus, a zsidó állam megteremtését célzó mozgalom. Ez utóbbi Theodor Herzl, budapesti születésű, német anyanyelvű zsidó író, újságíró (Heltai Jenő unokatestvére) nevéhez fűződik, akinek a párizsi tudósítóként megélt Dreyfus-per az asszimiláció kudarcát bizonyította. Első világháború, a Közel-Keletet a franciák és az angolok szerzik meg a törököktől, s még a háború folyamán a Rotschildok anyagi támogatását igénylő Anglia külügyminisztere, Balfour zsidó "nemzeti otthont" ígér Palesztinában. 30-as évek, Hitler, zsidóüldözés, újabb bevándorlási hullám, arab tiltakozás és 1939-ben(!) az angolok drasztikusan korlátozzák a zsidó bevándorlást. A még a 20-as évek elején szerveződött zsidó önvédelmi csoportok a második világháború után terrorakciókkal akarják kikényszeríteni az angoloktól a zsidó állam függetlenségét. (Kötelező irodalom: Kardos G. György:Avraham Bogatir hét napja) A legfontosabb zsidó katonai szervezet, a Hagana egyik első vezetője Izrael későbbi alapító miniszterelnöke, Ben Gurion volt, s a 40-es évek angolellenes terrorháborújának vezetői közé tartozott két későbbi kormányfő, Begin és Samir.

1948-ban ENSZ-határozat alapján felosztották a palesztinai brit "mandátumterületet", s kikiáltották a független Izrael Államot. A tervezett arab Palesztina (a Gázai övezet, Ciszjordánia, Galilea nagy része) azonban nem alakult meg, mert az arab államok - Egyiptom, Szíria, Libanon, Transzjordánia, Irak - azonnal háborút indított Izrael ellen. Vereséget szenvedtek, de Gázát Egyiptom, a Jordán nyugati partját (az addigi Transz)Jordánia szerezte meg; Izrael viszont egyebek mellett elfoglalta az eredetileg nemzetközi ellenőrzésűnek szánt Jeruzsálem nyugati részét. Ettől kezdve azonban a hivatalos arab politika Izrael megsemmisítése és a "zsidók tengerbeszórása" lett, s maradt akkor is, amikor 1967-ben, majd 1973-ban újabb súlyos katonai vereséget szenvedtek a soros arab-izraeli háborúkban. (1967-ben ráadásul Izrael elfoglalta a Gázai övezetet, Ciszjordániát, benne Jeruzsálem óvárosát a szent helyekkel, valamint Szíriától a stratégiai fontosságú Golán-magaslatokat. Az 1973-as háború legmaradandóbb hatása az Izraelt támogató Nyugattal szemben a vereséget követően meghirdetett arab olajembargó, majd a kőolajárak megsokszorozódása volt.)

A megszállt területekről elmenekült palesztinai arabok százezrei ideiglenes táborokban éltek elsősorban Jordániában és Libanonban, amelyek a Palesztinai Felszabadítási Szervezetben tömörült, különböző irányzatú politikai, és katonai csoportok bázisaivá váltak. Az arab hadseregek veresége után pedig ezek a szervezetek egyre inkább a terrorakciókban látták a megoldást (pl. repülőgépeltérítések, támadás az 1972-es müncheni olimpián résztvevő izraeli sportolók ellen). A 60-as évek végétől a palesztin terrorizmus széleskörű támogatást élvezett a nyugat-európai és japán szélsőbaloldali, anarchista szervezetektől; 1972 májusában például az izraeli Lod repülőterén a Japán Vörös Hadsereg nevű csoport tagjai rendeztek tömegmészárlást.) Időközben - egész pontosan 1956-tól! - azonban az arab-izraeli konfliktus részévé vált a világméretű kelet-nyugati - lényegében a szovjet-amerikai - szembenállásnak. (1956 nyarán Egyiptom államosította az addig angol-francia tulajdonban lévő Szuezi-csatornát, mire október végén Izrael francia és angol katonai támogatással megtámadta Egyiptomot, de akkor - együttes szovjet és amerikai fellépésre - vissza kellett vonulnia.) Nasszer elnök Egyiptoma és a Baath párt irányítása alatt álló Szíria és Irak az "arab szocializmus" és az "antiimperialista harc" bástyájává vált. Egyszerűbben: Egyiptomot, Szíriát, Irakot - és a palesztin szervezeteket - a Szovjetunió fegyverezte fel, Izrael léte pedig az amerikai támogatástól függött. Alapvető fordulatot hozott, amikor a(z akkoriban) legfontosabb arab ország, Egyiptom elnöke, Anvar Szadat 1977-ben felvette a kapcsolatot Izraellel, s 1979-ben az amerikai Camp Davidben békeszerződést írt alá Menahem Begin izraeli miniszterelnökkel, amiért aztán közösen kapták meg a Nobel-békedíjat.

Egyiptom kiválása, majd a Szovjetunió meggyengülése és összeomlása ugyan a háborús "megoldás" lehetetlenségét jelentette, de csak elvben tette elfogadhatóbbá a békés megoldást a palesztinok számára. Nem utolsó sorban azért, mert már a harmadik nemzedék nő fel menekültként vagy "üldözöttként", úgy hogy munka és jövedelem helyett a segélyek, valamint az erőszak, a fegyver a természetes létállapotuk. És egyetlen reményük az a hit, hogy ha megsemmisítik Izraelt, "visszafoglalják" hazájukat, akkor jobb lesz.

(folyt. köv.)