Rás bejegyzései A vajszínű árnyalaton 2006. július - 2008. március

2008. végén megszűnt (illetve átalakult) A vajszínű árnyalat blog. Így itt most csak a nálam wordbe elmentett változat olvasható - a linkek, köztük a kommenteké nem működnek.

2008. március 10.   |   9:36

Mi van? Mi lesz? Gondolatkísérlet.

16 komment
kategóriák: rás ír
címkék: baloldal, globális_tőke, Gyurcsány, népszavazás, Orbán

"- Minden esemény egyetlen láncsort alkot ezen a legeslegjobb világon; mert hisz ha nem rúgják fenéken, s nem ebrudalják ki egy szép kastélyból Kunigunda kisasszonyért, illetve szerelme miatt; ha nem gyötri meg az inkvizíció; ha nem járja be gyalog Amerikát; ha nem döfi le az ifjú bárót, és ha nem veszíti el száz eldorádói juhocskáját, bizony nem ehetne itt befőtt cédrátot és pisztáciát.

- Igaz, úgy van - felelte Candide. - De vár ám a munka a kertben. "

1. tétel: Gyurcsány és az MSZP-SZDSZ-kormány megbukott. Kultúrországokban, nyugat-európai parlamenti demokráciákban ilyen népszavazási eredmény után - vagyis a társadalom politikai bizalmának ilyen nyilvánvaló megroppanása után a kormány lemond és új választásokat írnak ki. Magyarország - a Balkán többi országához hasonlóan - nem ilyen ország, de attól még a bukás tény. A kérdés csupán az, hogy az MSZP mikor és hogyan vállalja ennek következményeit. GY. F. "küldetéses", megszállott ember, tőle ez nem várható, az MSZP vezetésében pedig egymást bénítják meg a vezető (immár nem vezéri - s ez fontos!) szerepre önmagukat alkalmasnak tartók. Március 29-én országos pártértekezletet tartanak, amely elvben nem jogosult új miniszterelnök jelölésére (ez a kongresszus joga), dehát lehet változtatni a szabályokon, lehet akár kongresszust is összehívni, de ennek csak akkor van értelme, ha már megvan a jelölt (és aki erre azt mondja, hogy akkor hol a demokrácia, annak azt felelem, hogy "hülye vagy"). Nehezíti a helyzetet, hogy jó volna még Gyurcsányra terhelni az esetleges évvégi tb-népszavazás és a jövő évi EP-választás várható nagy vereségét is, de ezt így tétlenül már aligha viseli el a párt.

2. tétel: Az MSZP veresége a baloldal bukása? A parlament azonnali feloszlatása és egy új választás kiírása a Fidesz kétharmados mandátumtöbbségét hozná, az SZDSZ eltűnne a parlamentből, így erre aligha kerül sor. Bár ez tiszta helyzetet teremtene, megrövidítené az agóniát, s az MSZP hamarabb kezdhetné el azt a 10-15 év ellenzéki létet, ami esélyt ad majd számára a dolgok újragondolására, egy új párt felépítésére. Minthogy azonban a hatalom nagyon sok ember számára egzisztenciális kérdés (és itt nem is elsősorban a politikusokról van szó) meg mert nagyon erős az Orbán-fóbia, a végsőkig (azaz 2010 tavaszáig) megpróbálnak kitartani, hátha majd csoda történik. Nem fog, de a remény hal meg utoljára.

Politikai elemzők, kommentátorok a "baloldal vereségéről" beszélnek. Ez igaz, ha baloldalon a jelenlegi kormánypártokat értjük. Dehát, könyörgöm, mitől lenne baloldali párt az SZDSZ? És az MSZP?

Magyarországon a baloldal történelmi vereséget szenvedett - kétszer is. Először, amikor - alternatíva híján - azonossá vált egy működésképtelennek bizonyult és a világpolitikai körülmények miatt megbukó rendszerrel. Másodszor akkor, amikor (a jobboldali kormány népszerűtlensége - valójában a rendszerváltás társadalmi elutasítottsága miatt) 1994-ben túl korán került hatalomra, s ő kényszerült végrehajtani egy lényegét tekintve jobboldali - a neoliberális globálkapitalizmusba, annak politikai, gazdasági és kulturális intézményrendszerébe integráló - politikát. 2002-ben - az Orbánék arroganciájának köszönhető második visszatéréskor - ez a párt már egyáltalán nem volt baloldali (még ha hatalmi okoból tett is populista intézkedéseket).

Ma a magyar politikában a baloldal két formában van jelen: Orbán Viktor demagóg (de a jövendő politikai cselekvése szempontjából irreleváns) hordószónoklataiban, illetve a politikai élet margóján létező újbaloldali, globalizációkritikus csoportokban, írásokban.

3. tétel: A népszavazás mint a baloldali, demokratikus mentalitás győzelme. Természetesen (szerintem) igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy ilyesminek nem lett volna szabad megtörténnie, hogy egy komoly parlamenti demokráciában nem lehet népszavazásra bocsátani, hogy akarsz-e fizetni állampolgár, vagy nem akarsz fizetni. Akkor viszont valójában az a kérdés, hogy jó dolog-e a parlamenti demokrácia (tudom, már Churchill is megmondta, hogy nem jó, de nincs jobb), és valójában mi köze van/lehet az embereknek a politikához (s benne elsőrendűen a közpénzek beszedéséhez, kezeléséhez, elosztásához), van- e, lehet-e olyan politika, amely az "emberek" (egy sokféleképpen struktúrált társadalom) véleményét fejezi ki. Ez valószínűleg hamis kérdés, mert a politikának nem az "emberek" véleményét, hanem a (sokféleképpen struktúrált) társadalom érdekeit kell kifejeznie. Innen nézve kétféle következtetés lehetséges: 1./ az embereket nem kell megkérdezni (illetve csak álkérdést szabad nekik föltenni: melyik pártra, melyik politikusra szavazol), érdemi ügyekben kizárólag vezetni és meggyőzni kell őket. 2./ Tudomásul veszem az adott társadalom mentalitását, igényeit - azt, hogy a társadalom különböző csoportjai miként élik és fogalmazzák meg érdekeiket - s ennek alapján (meg a nagymértékben a környező világ által meghatárott feltételek figyelembe vételével) próbálom alakítani a politikát.

A vasárnapi népszavazáson (teljesen mindegy, hogy indokolt vagy demagóg kérdések alapján) egyértelműen kiderült, hogy ma a magyar társadalom döntő többsége úgy véli: az oktatás, az egészségügy közfeladat, amit az államnak kell teljesítenie. Elutasítja a privatizációt, mert - két évtizedes tapasztalatai alapján - ez azonos a lopással. És az is egyértelmű, hogy a magyar társadalom mentalitása demokratikus, mert elutasítja a hatalmi arroganciát, a gőgöt - most Gyurcsányét, ahogy korábban Antallét (ó, istenem, ő azért volt valaki!) meg Orbánét.

(És emellett elege van a kormányzati inkompetenciából - szerintem elsősorban ezért bukik az MSZP a következő választáson, de ez egy másik szál.)

4. tétel: Mi következik mindebből? Semmi. A semmi. Magyarország ma szükségképpen és elkerülhetetlenül része a politikai és gazdasági világhatalmak (országok és multinacionális nagyvállalatok) által uralt globális kapitalista világrendszernek. Tartósan, a belátható jövőben semmi olyan nem történhet, ami e rendszer logikájának, érdekeinek ellentmond. Minthogy azonban kis ország vagyunk, nem vagyunk fontos tétel a nagy világjátszmában, ezért rövid távon és a felszínen bármi megtörténhet. Én két lehetőséget látok. Az egyik, hogy a következő hónapokban politikai szerepet vállal a (most ne firtassuk milyen módon létrejött, megizmosodott és ma már a nemzetközi nagytőkével összefonódott) magyar nagytőke, és - mondjuk - egy Csányi Sándor vezette "szakértői"/"konszolidációs"/"nemzeti egység-" kormány jön létre mindkét nagy párt részvételével vagy támogatásával. A másik - és ez a valószínűbb - folytatódik az MSZP töketlenkedése (Gyurcsánnyal vagy Gyurcsány nélkül), 2010-ben győz a Fidesz, és kemény kormányzással megvalósítja mindazt, amiről az MSZP csak szerencsétlenül ötletelni volt képes: a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikát. Leöntve persze keresztény-nemzeti szósszal, amitől nagyon szerencsétlenül fogom magam érezni, de az ország működni fog, rend lesz.

Boszorkányokról (baloldali politikáról) pedig, melyek nincsenek, szó ne essék.

rás   |    16 komment    |   permalink   |   ajánlott küldemény

2008. március 1.   |   11:53

Újságolvasva

2 komment
kategóriák: rás ír
címkék: cigany, cigányok, Holocaust, holokauszt, Nepszabadsag, Népszabadság, társadalom, zsidok

Az önmagát hol a bulvárosítással, hol a szürke véleménynélküliséggel, hol csak a sima szürkeséggel megmenteni kívánó Népszabadságban (amely - szomorú tükreként a mai magyar szellemi és közéletnek - még mindig a legjobb napilap) üdítő kivétel a Vélemény rovat (amelynek írásaival persze nagyon gyakran egyáltalán nem kell egyetértenem), valamint a hétről hétre érdekes, izgalmas, színvonalas - tehát gondolkodásra ingerlő írásokat tartalmazó szombati Hétvége melléklet. Néhány gondolat a mai (2008. március 1-i) termésből.

Piacosíthatók-e a társadalmak? - kérdezi Szalai Erzsébet szociológus (egy, a Védegylet kiadásában most megjelent tanulmánykötet kapcsán), a közszolgáltatások, s benne persze az egészségügy privatizálásáról:

"...a közszolgáltatások piacosítása csak tovább erősíti a nemzeti társadalmakat szétfeszítő dezintegrációs tendenciákat. E folyamat fő ideológiája az öngondoskodás elve, mely akár tudatos szándéka ellenére is önmagukra gondoskodókra és arra képtelenekre osztja a társadalmakat. Márpedig Magyarországra tekintve - mint azt Ferge Zsuzsa nemrég több fórumon is kifejtette - megállapítható, hogy a társadalom több mint hatvan százaléka az utóbbi csoporthoz tartozik.

Ha a fenti, önmagát erősítő folyamatot nem sikerül megállítani, akkor negatív, de egyáltalán nem irreális vízióként felfesthetünk egy olyan jövőképet, mely szerint a társadalmak szétesnek egy önmagukról gondoskodni képes kisebbségre és egy erre képtelen többségre - egy olyan többségre, melynek egyre nagyobb része már a munkájuk által kizsákmányoltak köréből is kiesik, léte ezért a társadalmak működése szempontjából tökéletesen feleslegessé válik. Ennek pedig egyenes következménye lehet e növekvő létszámú csoportnak puszta létezésében való fenyegetettsége is. Azt gondolom, hogy nem szükséges részletesen bizonyítani, hogy ez a jövő - mely igen nagyrészt már a ma realitása is - nem csupán a magam baloldali beállítódásával, de a klasszikus liberalizmus és konzervativizmus uralkodó elveivel is mélyen ellentétes. "

Kiemelés tőlem: a mai magyar társadalom többsége az önmagukról gondoskodni képtelenek közé tartozik, létezése - a piaci logika szerint - a társadalom működése szempontjából tökéletesen felesleges.

"Szépen" egészíti ki a fentieket Doros Judit tarnaszentmiklósi riportja a kamatolásról. Mindig felbassza az agyamat, hogy a "jogállam" képtelen bármit tenni az uzsorakamat-rabszolgaság főleg Kelet-Magyarországon és jellemzően cigány lakosságú kistelepülésein létező gyakorlata ellen.

Nem a Hétvégében, hanem a Vélemény rovatban jelent meg Kőbányai János cikke a parlament által elfogadott és liberális jogvédők által hevesen támadott gyűlöletbeszéd-törvényről, s azon belül is elsősorban "zsidózás" és a holokauszttagadás tilalmáról, illetve, hogy ha - mint az várható - Sólyom László megint megtagadná ennek aláírását, akkor "kisebbség" és "többség" "megbékélését elősegítő, érdemi indoklással tegye. Tisztelem Kőbányait, de utoljára akkor értettem vele egyet, amikor a 70-es években a magyarországi punk és csöves jelenség társadalmi hátterét igyekezett feltárni, megértetni. Zsidóügyben más a véleményem, s noha tudom, tudomásul veszem, hogy sok általam tisztelt ember - a történész Gyurgyák Jánostól (A zsidókérdés Magyarországon) a filmrendező Szabó Istvánon át (A napfény íze) Kertész Imréig - végső soron történelmi kudarcnak látja a magyarországi zsidóság asszimilációra való törekvését, magyar zsidóvá, magyarrá válását, én - érintettként - makacsul máshogy látom (remélem). Ezért nem fogadom el, hogy evidenciának tartja a többség-kisebbség viszonyt, vagyis a megosztást, az elkülönülést.

Van Kőbányai cikkének egy döbbenetes - igaz, de elfogadhatatlan - bekezdése:

"Aki magyar zsidóként határozható meg: holokauszt túlélő. Aki a holokauszt után született, az is, mert szülei révén törvényhozásilag és társadalmilag meg-nem-születésre ítéltetett, s csak rengeteg szerencsés mozzanat összejátszásával jöhetett a világra. Ez megkülönbözteti a magyar zsidókat mindazoktól a honfitársaitól, akiknek nem ez a tapasztalat az öröksége. E kétféle tapasztalat birtokosa hogyan élhet ma együtt kulturáltan, alkotóan - megbékélten? Ez a kérdés - amelynek a közelébe sem lehet jutni."

Reményem ezek után csak az lehet, hogy az általam nagy élvezettel olvasott Judapest blog tanúsága szerint felnőtt egy olyan nemzedék, amely már nem a holokauszthoz viszonyítva határozza meg magát; normálisan, természetesen, komplexusok nélkül akar zsidóként magyar lenni. Amit persze lefordíthatok úgyis, hogy vannak dolgok, amik megemészthetetlenek, feldolgozhatatlanok, megmagyarázhatatlanok, de amelyeken túl kell lépni, ha az ember élni akar.

S hogy azért mégse legyen túl optimista az ember:

György Péter Holokauszt - az örökség haszna címmel Artúr Zmijewski lengyel videoművész a Trafóban látható alkotása kapcsán egyebek közt ezt írja:

"...a posztholokauszt-állapot nem más, mint a kortárs társadalmak feszültségekkel teli jelene. S ez a jelen vészterhes: mert új és új rasszizmusokkal, megvetésekkel, kizárásokkal van tele. Ma senki, de senki nem beszél a mi hazánkban a cigányok kiirtásáról, de szinte - amint azt látjuk - drámai mértékben nő azoknak a száma, akik a roma származásban jóvátehetetlen és feloldhatatlan különbséget látnak, akik számára a különböző elkülönítő intézkedések már nem elfogadhatatlanok. A Magyar Gárda léte nem véletlen. A mai magyar társadalom még azért nem söpörte ki magából ezt a gyalázatos neonáci szervezetet, mert már nem kis mértékben azonos azzal. Ez a drámai tény arra mutat, hogy a traumák nélkül élő nemzedékek: nem tanultuk meg a holokauszt leckéjét. "

rás   |    2 komment    |   permalink   |   ajánlott küldemény

2008. február 24.   |   11:33

Torschlusspanik

11 komment
kategóriák: rás ír
címkék: műveltség, sznobizmus, Tomas_Mann, Wagner

... avagy a sznobizmus, a műveltség- és az időhiány összefüggéseiről. Vagy a hedonizmusról. Kultúrszörf.

Szóval tegnap este megnéztem az Operában A nürnbergi mesterdalnokokat. Nagy élmény volt (részletesen az egy héttel ezelőtti előadásról - meg talán a tegnapiról is - Brünnhildénél, bizonyos részletekben ugyan más a véleményem). Nemcsak zeneileg és (távolról sem tökéletesen) színpadilag, hanem filozófiailag, történetileg. Itthon a könyvespocon megtaláltam Thomas Mann Richard Wagner szenvedése és nagysága c. esszéjét (az 5 órás opera + utazás után újabb bruttó 3 óra), Nietzsche Wagner-esszéjének szerencsére csak az ötoldalas epilógusa van benne a '84-ben kiadott Válogatott írásai-ban, de persze meg kéne szerezni és elolvasni az egész Wagner-ügyet, meg emlékszem, hogy az Egy apolitikus ember elmélkedéseiben is ír Mann Wagnerről; továbbá - ugyancsak a most olvasottak alapján Schopenhauert is kéne olvasni (eddig totálisan kimaradt). Ehelyett most dolgozni fogok, és ki tudja valaha is...

Júniusban Wagner Napok a MüPá-ban, és az öcsém március végére is fenyegetőzik egy Parsifallal.

rás   |    11 komment    |   permalink   |   ajánlott küldemény

2008. február 20.   |   11:31

Ami jó

6 komment
kategóriák: rás ír
címkék: Freud, Heller, Mann, Mózes

Az ember (csak úgy, szórakozásból) elmegy meghallgatni Heller Ágnest, aki arról tart élvezetes (bár nem túl mélyenszántó) előadást, hogy hogyan él Mózes alakja a 20. századi szellemtudományokban, irodalomban. Aztán az ott hallottaktól kedvet kapva, amikor hazajön, leveszi a polcról - és el is olvassa - Freud (Heller szerint lényegében téves koncepciójú, ám) érdekes és izgalmas Mózes esszéjét a monoteizmus keletkezéséről, az egyiptomi Aton-kultusz és a zsidó vallás összefüggéséről; az elfojtásokról, az egyéni és társadalmi felettes énről, továbbá arról, hogy (Freud szerint) valójában két Mózes volt, stb., stb.. Aztán (ugyancsak a Heller-előadás nyomán) leveszi a könyvespolcról és újraolvassa Thomas Mann gyönyörűséges Mózes-novelláját, A törvényt. Thomas Mannt olvasni gyönyör, eufória.

"Jól tudom, és Isten is tudja előre, hogy parancsolatát nem fogják megtartani, vétkeznek majd ellene mindenütt, újra meg újra. De legalább jeges félelem markolja meg szívét mindenkinek, aki egyet is megszeg közülük, mert húsába és vérébe van írva, és tudja: a parancsolatok érvényesek.

De átok arra, aki feláll és így szól: 'A parancs nem érvényes többé!' Átok arra, aki azt tanítja néktek: 'Keljetek fel, és rázzátok le a törvényt! hazudjatok, öljetek, lopjatok, paráználkodjatok és gyalázkodjatok, adjátok hóhérkézre atyátokat és anyátokat, mert így illik az emberhez, és dicsőítsétek nevemet, mert én szabadságot hirdetek néktek.' Átok arra, aki borjút állít és így szól: 'Ez a ti istenetek. Az ő tiszteletére cselekedjétek mindezeket, és keringjetek a csinálmány körül gyalázatos körtáncban!" (Szőllősy Klára ford.)

rás   |    6 komment    |   permalink   |   ajánlott küldemény

2008. február 20.   |   11:14

Fidel után

0 komment
kategóriák: rás ír
címkék: Castro, Kuba

Megelőzendő, hogy Kinga megint rámpirítson, amiért nem nyilatkozom meg a világ nagy kérdéseiben, most idemásolom egy 2006. augusztusi bejegyzésemet, melynek eredeti címe: Cuba sí, yanqui no! (sapienti sat). Minthogy akkor érdekes kommenteket is kaptam (meg írtam), itt van az eredetinek a linkje is.

Most, hogy Fidel Castro betegsége és az ideiglenes(nek mondott) hatalomátadás kapcsán számtalan - előítéletekre, ismerethiányra valló - ostoba közhely (is) elhangzik, leíródik, érdemes talán néhány tényt felidézni, legalább vázlatosan.

1./ Kuba a 20. század első felében az Egyesült Államok szerződésben kikényszerített katonai gyámsága alatt állt. Az USÁ-nak joga volt bármikor katonailag beavatkozni, s katonai támaszpont céljára "bérbe" vette Guantanamót, amely "szerződést" csak mindkét fél egyetértésével lehet felmondani. Emellett - és ez sokkal fontosabb - a forradalom előtt a kubai mezőgazdasági földterület többsége amerikai (elsősorban vállalati) tulajdonban volt, ahogy a kubai kulcsiparágak - olajfinomítás, cukor, rum, dohány - is. S még emellett 1959-ig Kuba az Egyesült Államok mulatónegyede, bordélyháza és (főleg korábban, a szesztilalom idején) kocsmája volt. (Amivel kapcsolatban ismét kénytelen vagyok felvetni a napokban más témával kapcsolatban általam már vélelmezett amerikai képmutatást és kettős mércét.)

2./ Bár primitíven leegyszerűsítő megfogalmazásnak tartom, de a közérthetőség kedvéért elfogadom azt a meghatározást, hogy Kuba a 60-as évek óta "kommunista diktatúra", Fidel a világ egyik utolsó "kommunista diktátora". Azonban: 1959. január másodikán, amikor Castro (és Guevara) a Forradalmi Hadsereg élén bevonult Havannába, Fidel nem volt kommunista, nem volt "Moszkva ügynöke", annyira nem, hogy a "hivatalos", Moszkvához hű kubai kommunista párt szinte a végső győzelem pillanatáig elhatárolódott az "anarchista kalandorakciótól". (Ehhez két megjegyzés: a 60-as évek közepétől, amikor mozgalma egyesült a kommunistákkal, és ő lett az új párt vezetője, Castro jónak látta visszamenőleg is kommunistának, marxista-leninistának minősíteni önmagát. A másik: természetesen felmerül a "Mit jelent az, hogy kommunista?" messzire vezető kérdése.) Castro 1956 júliusától egy korrupt, amerikabarát diktatúra ellen kezdett guerillaharcot. 1959-ben a nép által támogatott, győztes forradalma elsősorban nemzeti jellegű volt, mint a II. világháború utáni évtizedek annyi más mozgalma a "harmadik világban". Az amerikaiak sodorták a Szovjetunióhoz, nem hagyva neki más választást, amikor az államosításokra azzal válaszoltak, hogy több Castro-elleni sikertelen gyilkossági kísérlet után, 1961 tavaszán katonai erővel próbálták megdönteni a forradalmi rendszert (Disznó-öböl). A CIA és Kennedy elnök azonban rosszul kalkulált. Az USA ezt követően (máig fennálló) gazdasági embargóval próbálta térdre kényszeríteni Kubát. Minden, ami ezután történt, egy eredendően demokratikus, nemzeti mozgalomnak az "ostromlott erőd" szindrómán alapuló szovjet szövetséges diktatúrává válása, a beilleszkedés a világot meghatározó szovjet-amerikai szembenállásba, ebből következett.

3./ Castro rendszere az elmúlt évtizedekben szinte semmiben nem felelt meg a (nyugat-európai és észak-amerikai értelemben vett) demokratikus normáknak. Pártállami rendszer jött létre, nem tűrik az ellenzéki megnyilvánulásokat, a pártállam totális ellenőrzést gyakorol a társadalom életének minden szegmense felett. Ráadásul jegyrendszer van, szinte nem létezik kiskereskedelem, csak áruelosztás - többnyire áru nélkül. És mégis Kuba - meg Castro - az elmúlt évtizedekben példátlan tekintélyt, szimpátiát élvezett a világ nagyobbik részén, mindenekelőtt Latin-Amerikában. A kubai átlagember ugyanis szegény, de - eltérően más latin-amerikai országoktól - évtizedek óta nem létezik a tömeges nyomor, a gazdagság és szegénység olyan rémisztő ellentéte, mint például Braziliában. S hogy még mondjak két számunkra "komcsi maszlagnak" számító dolgot: Kubában a 60-as években felszámolták az írástudatlanságot, a 70-es években pedig egész Latin-Amerikában páratlan, európai színvonalú - és persze ingyenes - egészségügyi ellátást építettek ki.

A Szovjetunió összeomlása után egyedül maradt Castro valószínűleg maga se remélte, hogy megéri: ma Venezuelától Brazilián át Boliviáig szövetségesei, eszmetársai vannak hatalmon (egyébként demokratikus választások eredményeként).

Patria o muerte! Venceremos!

rás   |    0 komment    |   permalink   |   ajánlott küldemény

2007. december 9.   |   17:16

Kosztolányi - mandinerből

1 komment
kategóriák: rás ír
címkék: Csoóri, Kosztolányi

Olvasom a Heti Válaszban (az enyémtől nagyon különböző világszemléletű, politikai hitvallású lap, de a "normális" jobboldalé; kell valami tájékozódási pont a "másik oldalról") Csoóri Sándor tolakodó és bugyuta jegyzetét Illyésről. Az egyik ostoba történet szerint amikor I.Gy. meglátta Rómában Marcus Aurelius szobrát, ezt mondta: "Megy a juhász a szamáron"... , mert hát ilyen egy igazi magyar népfi. Aztán egyszercsak Cs.S. megemlíti Kosztolányi Marcus Aurelius c. versét. Belémvág: utoljára valószínűleg gimnazista koromban olvastam. Start a könyvespolchoz, Kosztolányi-kötet le, s a következő negyedóra szép: versekkel telik. Köszönet hát Csoórinak.

"...Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges írótárs,
együtt a szív és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyarú földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt, reszketve, de higgadt
lépttel megy a sírhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve, mi barbár
mindazt, mi hazugság.

Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak,
s úgy fintorog arcuk,
mint a bolondé..."

rás   |    1 komment    |   permalink   |   ajánlott küldemény

2007. november 28.   |   11:44

Őszinteség, civilizáció

14 komment
kategóriák: rás ír
címkék: buzi, cigany, diszkriminacio, gyulolet

(Th-nak)

Van úgy, hogy az ember utál másokat, undorodik másoktól, megütne, kiüldözne másokat a világból. Vannak hirtelen haragok ("megölöm ezt az embert!" - a tegnapi barátomat, az anyámat, az első szembejövőt), vannak tartós utálatok, halmozódó gyűlöletek, amelyekkel együttél az ember, személyisége, világképe részévé válnak, amiből általában semmi konkrét cselekvés nem következik, de amelyek rossz esetben dühkitörésbe, tettlegességbe torkollhatnak. Fizikai és/vagy verbális tettlegességbe.

Vannak embercsoportok - emberek! -, amelyek/akik valamely okból kivívják (kivívták) mások elzárkózását, ellenszenvét, utálatát, gyűlöletét. Ok lehet a más nyelv, más bőrszín, más vallás, más kultúra, más életvitel - vagy egyszerűen nem tetszik a pofájuk.

Jogom van eldönteni, hogy - nagyon egyszerűen fogalmazva - kit szeretek és kit utálok? Persze. Bánthatom őket? Hülye kérdés: nem, hiszen tiltja a törvény. Azt azonban nem tiltja, nem bünteti a törvény, hogy az adott embercsoportról (nem konkrét emberekről!) elmondjam a véleményemet. Cigányozhatok (lusták, munkakerülők, piszkosak, hangosak, lopnak), zsidózhatok (ők uralják a világot, lenézik és kizsákmányolják a gójokat), niggerezhetek, szidhatom a beözönlő sárgákat, a szőröstalpú oláhokat, a bamba tótokat, buzizhatok, élcelődhetek nőkön, öregeken, fogyatékosokon, homelesseken. Megtehetem? Meg. Meg is teszem? Nem. És nem csak azért, mert történetesen valamelyik (fentebb felsorolt vagy fel nem sorolt) embercsoporttal nincs bajom/kifejezetten szeretem őket/közömbösek, de egy jó barátom közéjük tartozik/én magam tartozom közéjük. Lehet, hogy undorodom vagy éppen félek tőlük, s ennek megfelelően, ha nem muszáj, nem kerülök érintkezésbe velük. De nem cigányozok/zsidózok/buzizok (tudom, hogy ikes igék és ezért az "m" végződés lenne a helyes, de valahogy így jobban hangzik, és a toleráns Nádasdy Ádám szerint minden nyelvhasználati forma megengedett, értelmetlen a helyes-helytelen fogalompár a nyelvhasználattal kapcsolatban). Szóval: nem mondom ki, amit gondolok, sőt egy kicsit szégyellem is, hogy így gondolkodom róluk (ahogy a régi illemkönyvek szerint úriember az éjszaka sötétjében is a szája elé teszi a kezét, ha ásít), dehát mit tehetünk, ez van, ez vagyok én, nem szeretem őket. Nem mondom ki hangosan (nem írom le), mert tudom, hogy ez bántaná, sértené őket, olyasvalamiért (bőrszín, nyelv, kultúra, szexuális beállítottság, társadalmi helyzet), amiről nem tehetnek. Színezi a dolgot, hogy maga a "zsidó", "cigány", "buzi", "szőke nő" szó csak azért lehet sértés, mert annak szánom - ők maguk nevezhetik így magukat. 

Ez az elhallgatás, ez a gátlás hozzátartozik az emberek együttélését lehetővé tevő szokásrendhez, része a civilizációnak. Másképp nem lehet kibírni.

rás   |    14 komment    |   permalink   |   ajánlott küldemény

2007. november 20.   |   20:47

Törvényen kívül

17 komment
kategóriák: rás ír
címkék: media

A gyengébb idegzetűeket figyelmeztetem, hogy most egy vadul sztálinista-kádárista-diktatúrás bejegyzés következik.

A tököm tele van a nagyképű, abszolút szereptévesztésben lévő médiamunkásokkal. A nap egyik fő híre az, hogy egyes hírek szerint egy tucat, más hírek szerint százötven újságíró tüntetett (persze nehéz elkülöníteni, hogy melyikük tüntetett és melyikük tudósított a tüntető kollégákról), amiért szombaton a rendőrség - harmincegynéhány illegális tüntetővel együtt - néhány órára őrizetbe vett két újságírót is. A hvg fotósa és az index riportere ugyanis nem viselte a dolgozó sajtósok megkülönböztetésére szolgáló sárga mellényt, szándékosan a tüntetők közé keveredett - hogy "életközelben legyen" és, hozzájuk hasonlóan, nem volt hajlandó eleget tenni a távozásra felszólító rendőri parancsnak. "Veszélyben a sajtószabadság"; "ez már olyan, mint Oroszország, ahol naponta gyilkolják az újságírókat", stb., stb. - dől a demagóg hülyeség azóta is a sajtóból - no meg a sajtó népszerűségét kergető politikusokból. A most szombati rendőri brutalitás legfőbb bizonyítéka egyébként a mai tüntetésen egy tavalyi eset volt, amikor egy futballmeccs után egy rendőr tényleg megütött tomfával egy a randalírozást és a tömegoszlatást fényképező fotóriportert. Az után állapodtak meg a rendőrök és az újságírók, hogy a tüntetéseken vagy más balhés helyeken dolgozó riporterek sárga, "sajtó" feliratú mellényt viselnek. A dolog azóta működött is, például se októberben, se szombaton nem vittek el a rendőrök egyetlen sárga mellényes tudósítót sem. A "mártírok" első nyilatkozatai még arról szóltak, hogy nem volt náluk semmi, amivel igazolhatták volna, hogy ők az eseményről tudósító újságírók, később ez a tény kissé elmosódottá vált, mint ahogy a verbális kihívásokkal küzdő Bogád kollégának az a nyilatkozata is, hogy ő direkt a tüntetők között szokott tartózkodni.

De mi van akkor, ha zsebemben a MÚOSZ-igazolvánnyal nemcsak a tüntetők között "tartózkodom", hanem magam is egy be nem jelentett - tehát tudatosan, provokatívan jogtalan -demonstráció részvevőjeként üvöltöm, hogy "elkúrtad" meg "rendőrállam" stb. Akkor is megillet az immunitás? És ha nem üvöltök, hanem némán, de szolidárisan vonulok az illegális tüntetőkkel? 

Természetesen nemcsak és nem elsősorban erről a műbalhéról van szó. Egy szakmailag és erkölcsileg a béka segge alá züllött szakma képviselői az "átlagos" állampolgárét meghaladó jogokat vindikálnak maguknak. Tudom, tudom: a sajtó a demokrácia őrzőkutyája, negyedik hatalmi ág stb. stb. Ez igaz lehetett pl. az illegális Beszélőre, a rendszerváltás környéki Magyar Nemzetre vagy az akkori Magyar Rádió néhány munkatársára. De ezekre?! Erre a sajtóra?! Negyedik hatalmi ág? Persze, ha a társadalomra gyakorolt befolyását nézem. De hol is helyezkedik el a demokrácia rendszerében? A 18. század óta beszélünk az egymástól elkülönített és egymást ellenőrző három hatalmi ágról - a törvényhozásról, a végrehajtóhatalomról és az igazságszolgáltatásról, s ez sokszor, sok helyen működött-működik.  Magyar újságírót azonban nem ellenőrizhet, nem korlátozhat senki és semmi, mert akkor maga a sajtószabadság, a demokrácia van halálos veszélyben.

Köpök a sírotokra.

rás   |    17 komment    |   permalink   |   ajánlott küldemény

2007. október 6.   |   13:43

Nemzet - gyásznappal

4 komment
kategóriák: rás ír
címkék: oktober_6

Már megint ünnepel a magyarság: nemzeti gyásznap van. 2001-ben tette hivatalos állami ünneppé az Orbán-kormány; addig csak az iskolákban, a rádióban, a televízióban, az emlékműveknél, a temetőkben - vagy kik-ki egy könyvet, egy verset a polcról levéve emlékezett (ha akart) az 1849-ben kivégzettekre. Akik hősök voltak - lettek. Sok mindenről lehetne velük kapcsolatban is elmélkedni, de most nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy mennyire jellemző Magyarországra ez a gyászünnep. Hogy tudniillik úgy ünneplünk, hogy vezényszóra, kötelezően nagyon szomorúak vagyunk. A vereséget ünnepeljük, Batthyányban, Damjanichban, Aulichban és a többiekben nem a teljesítményüket, hanem az elbukásukat, a halálukat. De hát "nekünk Mohács kell" - állapította meg a költő, s milyen igaza volt. Ha legalább március 15-e örömünnep volna! Ahogy Párizsban (meg Budapesten, a Francia Intézet előtt, a budai rakparton) utcabállal, ökörsütéssel, vidámsággal. Ehelyett akkor is részint nemzeti emelkedettségű giccset tálalnak karót nyelt és frázisokat puffogtató politikusokkal - másrészt "gyurcsánytakarodj" meg "vesszentrianon" van.

Apropos: a nemzet egységét nyilván az "Ünnep" elrendelésével is szilárdítani akaró egykori miniszterelnök ma is külön ünnepelt: nem Budapesten vagy az aradi kivégzőhelyen, ahogy mások, hanem Tőkés Lászlóval és a Fidesz erdélyi szatellitszervezeteivel Nagyváradon. (Ott kit végeztek ki?!)

rás   |    4 komment    |   permalink   |   ajánlott küldemény

2007. augusztus 20.   |   16:41

Olvasónapló: Bodor Ádám

4 komment
kategóriák: rás ír
címkék: Bodor_Adam

Már többször olvastam, hogy az egyik legnagyobb magyar író, de eddig nem olvastam tőle semmit. Eddig. De most: Sinistra körzet. Emberek! Magyarok! Véreim! Olvassátok, mert kurva jó, valami gyönyörűen nyomasztó. (És nem is hosszú.) Vagy lehet, hogy csak én vagyok ilyen bunkó, és csak én nem olvastam?

Szokásomtól eltérően nem idézek belőle, mert nem tudok, több oldalt kéne egyszerre. Helyette a fülszövegből Esterházyt:  "Egyre bizonyosabb, hogy valaki álmodik minket. E könyv után növekvő kíváncsisággal és konstans rémülettel kérdeznénk, hogy mi van, ha ez a valaki fölébred. Ki?"

Most pedig figyelem a moziműsort, hogy mikor tűnik fel a kisregényből készült Gothár-film, A részleg.

rás   |    4 komment    |   permalink   |   ajánlott küldemény

2007. július 22.   |   13:02

A soundbite-ról

6 komment
kategóriák: rás ír
címkék: media, Tolsztoj

"In film and broadcasting, a soundbite is a very short piece of footage taken from a longer speech or an interview in which someone with authority or the average "man on the street" says something which is considered by those who edit the speech or the interview to be the most important point. As the context of what is being said is missing, the insertion of soundbites into news broadcast or documentaries is open to manipulation... Politicians of the new generation are carefully coached by their spin doctors to produce on-demand soundbites which are clear and to the point.

A soundbite is an audiolinguistic and social communications phenomenon whose nature was recognized in the late 20th century, helped by people such as Marshall McLuhan." (Wikipedia)

Ha-ha-ha! Méghogy late 20th century meg McLuhan!

"Bilibin, akár a munkát, csak akkor szerette a társalgást, ha finoman-szellemesnek ígérkezett. Társaságban mindig kivárta az alkalmat, hogymondjon valami figyelemre méltót, és csakis ilyen feltételek esetén elegyedett bele a társalgásba. Beszédét mindig teletűzdelte eredetien szellemes, általános érdekű, kerek mondatokkal. Ezek a mondatok - szinte szándékosan - hordozható jellegűnek készültek Bilibin belső laboratóriumában, hogy még a jelentéktelenebb nagyvilági emberek is emlékezetükbe véshessék, és szalonból szalonba hordozhassák." (Tolsztoj: Háború és béke. Megjelent: 1869) 

rás   |    6 komment    |   permalink   |   ajánlott küldemény

2007. július 15.   |   11:29

Képzelt riport, képzelt múlt

8 komment
kategóriák: rás ír
címkék: Dery, Egyenlito, Hobo, Rolling_Stones, tortenelem

Döbbenetes promója van a Rolling Stones 20-ai budapesti koncertjének; mindenhonnan, a legváratlanabb helyekről is ömlenek a Jaggerékkel kapcsolatos anyagok. Lehet, hogy nem megy a jegyeladás? 15 ezer egy állóhely, úgyhogy én kihagyom; 1995-ben(?) még kimentem a Népstadionba, vagy a jegyek voltak olcsóbbak, vagy nekem ment jobban, de a lényeg úgyis az, hogy elmondhassam: voltam Rolling Stones-on, láttam élőben Mick Jaggert. Élmény volt, de ez most mellékes. Most az imént említett "legváratlanabb helyekről" akarok írni.

Nem csak Kinga olvas obskúrus lapokat (igaz, ő ír is beléjük, és ez enyhítő körülmény). Van egy Egyenlítő című, nagyon vegyes színvonalú, baloldali, "társadalomkritikai és kulturális folyóirat". Ennek legújabb száma terjedelmes és érdekes összeállítást közöl a Rolling Stones-ról, az együttes történetéről és magyarországi hatásáról, a 60-as évek rockzenéjéről. Nem megyek bele az egész ismertetésébe, csak két, egymással összefüggő elemével foglalkozom, ami - egyszerűen szólva - felbaszta az agyamat.

Az egyik cikk Déry Tibor 1971-ben megjelent Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. kisregényével foglalkozik. Szerzője a lap (saccom szerint negyven körüli) főszerkesztő-helyettese, Mohai V. Lajos irodalomtörténész, kritikus, akiről már korábbi írásaiból is kiderült, hogy nagyon határozott (természetesen súlyosan elítélő) véleménye van a Kádár- és Aczél-korszak kultúrpolitikájáról, s mindazokról a rohadt, taknyolt gerincű írókról, költőkről, akik képesek voltak az akkori évtizedekben publikálni. A 77 éves Déry az 1969 decemberi altamonti rockkoncerten történteket kiindulópontul használva (erre utal a regény Montana helységneve is, noha egy későbbi interjúban összekeveri a fél évvel korábbi Woodstockkal) fejti ki - igazi művészi erővel - nagyon is szkeptikus, kiábrándult véleményét a világról. az erőszakról, a tömegben is magányos és a tömegnek kiszolgáltatott emberről, a kétségbeesett kísérletről, hogy kapcsolatot teremtsünk a másikkal. Hogy mennyire általános - a kor Magyarországán is érvényes - volt a mondanivalója, azt bizonyítja a kisregény és a belőle készült musical sikere (utóbbihoz persze hozzájárult a Presser-Adamis szerzőpáros is). Mohainak ezzel szemben az a véleménye - ítélete -, hogy Déry cinikus módon kiszolgálta a Kádár-rendszer Nyugat-ellenes propagandáját. Azt kell hinnem, hogy nem is olvasta a kisregényt, s ha goromba akarok lenni, azt is mondom, hogy kb. olyan szintű ismeretekkel rendelkezik a 70-es évek Magyarországáról, mint, mondjuk az 50-es évek szakérettségizője Klebelsberg Kunóról.

Ugyancsak ez az alak a társtettese a Rolling Stones-összeállítás másik oszlopának, a Hobóval (Földes Lászlóval) készült interjúnak. Az egy dolog, hogy kiderül, a meglehetősen közepes tehetségű Hobo egy kicsit nagyobb művész és ember, mint Mick Jagger, de ez végül is szubjektív megítélés kérdése. Ami felháborított: Hobo megtagadja pár éve meghalt, egykori kommunista funkcionárius (előtte illegális kommunista börtöntöltelék, 1944-ben németellenes partizán) apját. Hogy a dolog szebb legyen: az Egyenlítő a(z MSZP-közeli) Politikatörténeti Alapítvány lapja. Az Alapítvány kuratóriumának tagja, s az Alapítvány által működtetett Politikatörténeti Intézet főigazgatója: Földes György, Hobo öccse. Elmennek a...

Pihenésül egy kis zene, aztán néhány mondat a Déry-kisregényből:

"- Esik az eső - mondta Beverley. - Mindent összeadva és levonva egyedül vagy az esőben. A vérzivatarban. Szereted Esztert, helyes. Azért szereted, mert egyedül vagy? Utánahalnál-e, mint az orvosnő a férjének? Mint az orvosnő a férjének?

- Ha ugyan! - mondta Beverley. - Ha ugyan az orvosnő is nem cseréli be a sírhelyet a férje mellett egy széria heroinfröccre a vénába s a járulékos orgazmusokra. Merthogy nekünk, nőknek is jogunk van az orgazmusra, mondja a bölcselő. Az orgazmus századában élünk, mondja. Mindegy, hogy egy férfi- vagy egy üvegfecskendő révén szerezzük be, egyremegy. Hivatovább a férfiaknak is mindegy, hogy hova fecskendeznek. Jöbb szeretnek ölni, mint ölelni.

...

- Esik az eső - mondta Beverley -, esik. Nem egy csöpp vagy a többi csöpp között, külön hullasz, egymagadban, buta tyúk. Egymagadban már magzattá válásod pillanatában magányra ítélve, mint az anyád, aki mindenkit kimart a házából, mert nem fért össze a világgal. Mondhatod úgy is, hogy a teremtés elvével. Ezért mentél te, balga szűz te is, szolgálatba, mert azt hitted, egy füst alatt talán azzal magadat is megválthatod. Legalább egy embernek használj, gondoltad, ha már az egész csordának nem lehet. Valamikor Párizsban, csibeéveidben, amikor még a mostani állománynál is kevesebb velő lötyögött a hajas fejbőröd alatt, az emberiségnek akartad szentelni kis koszos életedet, s elmentél forradalmárnak, mígnem..." (Déry T.: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról)

rás   |    8 komment    |   permalink   |   ajánlott küldemény

2007. június 13.   |   11:54

Laurie Anderson

9 komment
kategóriák: rás ír
címkék: Laurie_Anderson

Itt volt (Budapest, MüPa), én is (ott); jó volt ez így, mégha furán anakronisztikus volt is a mai Magyarországon, ahol nem szokás így politizálni, pontosabban: ennyire természetesen - és költőien - az élet részének tekinteni a nyílt politikai véleménymondást - legfeljebb a gátlások nélküli jobboldalon. A YouTube-on megtaláltam az egyik dalt - Only an Expert - de én analfabéta vagyok, és nem tudom, hogy kell idetenni.

Update: már tudom, hála yks-nek:

2007. június 11.   |   20:33

A walkür, avagy a törvény kényszere

6 komment
kategóriák: rás ír
címkék: Brunnhilde, Gyurko, Wagner

A múlt hét budapesti kulturális szenzációja a Wagner napok - A Rajna kincse és A walkür fantasztikus előadása - volt. Ennek taglalásába nem megyek bele, ezt nálam sokkal hivatottabban tette meg - előre és utólag is - Brünnhilde, amiért nem győzök elég hálát és elismerést rebegni. Egy dolog azonban, amit már az ő blogján is kommentben pedzegettem, ide kívánkozik belőlem. Az a filozófiai, morális probléma, ami megfogott a két drámában: Wagner szerint az isten (Wotan) boldogtalan, tragikus hős, mert be kell tartania törvényt. Wotannak ugyanúgy vannak érzelmei, vágyai, mint egy földi halandónak, úgyanúgy hajlamos simlisségekre - hűtlenkedésre, paráználkodásra, az üzleti partner kijátszására -, mint az emberek, de a döntő pillanatokban vele szemben és számára is döntő érv a törvény - az általa hozott, általa betartatott törvény -, a szerződés, az (írásba) adott szó szentsége. Egy halandó ezért boldogabb, szabadabb, mint az isten - énekli kétségbeesetten, amikor a törvény nevében örökre meg kell válnia kedvenc lányától - miután a törvény nevében megölte már kedvenc fiát. (Hja - mondta Sztálin elvtárs -, ahol gyalulnak, ott repül a forgács; tényleg, olvassátok el Akszjonov Moszkvai történet c. nagyregényét, most fejeztem be, fantasztikus. De ez mellékszál.) Szóval: innen, mármint Wotan tragédiájától, kétfelé ágaztak a gondolataim, asszociációim. Az egyik asszociáció olcsó, sekélyes: a magyar politika, politikusok hazugságai, egy norma (törvény, erkölcs) nélkülivé vált ország lezüllése, szétesése. A másik irodalmi, de sokak számára talán blaszfémikus: a 70-es évek egyik nagy színpadi sikere volt a Huszonötödik Színházban Gyurkó László Szerelmem, Elektra c. darabja, amelyben mellékszálként (?) szintén felbukkan (ha a mellékszál fel tud bukkanni) ez a gondolat: "A törvény parancsol, nem a király" - figyelmeztetik Egisztoszt, aki arra hivatkozva akarja megsérteni a törvényt, hogy azt ő hozta. (Érdekes, hogy ez ennyire erősen megmaradt bennem, sokkal erősebben, mint a dráma központi gondolata, a megalkuvás nélküli elvhűség, a "tiszta" igazság lehetetlensége - sőt: kényelmetlensége -, a hazugság kényszere.)

"Mi ebből a tanulság? Abszolúte semmi. " (Sláger, ugyancsak a 70-es évekből.)

rás   |    6 komment    |   permalink   |   ajánlott küldemény

2007. június 4.   |   21:53

-->