2. Idős tanárnő elképedve meséli, hogy a budapesti Baár-Madas Református Gimnázium minden tantermét Nagy-Magyarország térképek díszítik. „S ez mér' baj? Hazudnak a térképek?" - kérdez vissza a társaság egy kedves, idős, átlagosan művelt tagja. „Nem a térképek hazudnak, hanem akik használják" - vélem én.
Az amerikai és a brit légierő 1944 áprilisától fél éven át mintegy 8 ezer tonna bombát dobott Budapestre, hogy elsősorban vasútvonalakat, ipartelepeket, raktárakat pusztítson, de ez valójában célzás nélküli szőnyegbombázás volt. A számítások szerint még mindig százszámra vannak a föld alatt fel nem robbant bombák. A szovjet csapatok gyűrűje karácsonykor zárult be Budapest körül, a 48 napos ostrom során több ezer ágyú lőtte a várost. Az épületek 70 százaléka semmisült meg, vagy szenvedett súlyos károkat.
(Mellékszál: sokan nem értik, hogy 1956 után az emberek miért békéltek meg olyan gyorsan a Kádár-rendszerrel. Hát azért is, mert alig egy évtizeddel az után, hogy többhetes pincelét után éhezve, megtizedelve feljöttek a szétlőtt városba, az ismét az óvóhelyen töltött napok, az ismét szétlőtt körúti házak ezt a még élő emléket idézték fel. Békét, nyugalmat akartak.)
Tapasztalataim szerint az elmúlt évtizedben érettségizett fiatalok többsége nem tudja, hogy kerültek ide az amerikai bombázók és a szovjet katonák. Nem tudják, hogy 1941-ben Magyarország támadta meg a Szovjetuniót, és üzent hadat az Egyesült Államoknak. Nem tanulták meg/megtanulták, csak elfelejtették/nem fogták fel, mit jelent, hogy 1942-ben a magyar határtól 2000 (kétezer) kilométerre keletre harcoltak - gyilkoltak, fosztogattak és pusztultak el - magyar katonák (és „persze" munkaszolgálatosok). Miért? Nagy-Magyarország ábrándjáért. Horthyék azért léptek be Hitler oldalán a háborúba, azért küldtek a Don-kanyar vágóhídjára 200 ezer magyart, mert (az ugyancsak igazságtalan és pusztító versailles-i békén revansot venni vágyó, majd már világuralomra törő) Németországtól várták az „ezeréves", „szentistváni" birodalom helyreállítását.
Az 1920. június 4-i trianoni békediktátum a 20. század egyik legigazságtalanabb döntése, a magyar történelemben legfeljebb Mohácshoz hasonlítható csapás volt. De megtörtént. És ma már megváltoztathatatlan. Ezért akik árpádsávos zászlókkal és Nagy-Magyarország-térképekkel „vesszentrianonoznak", azok jó esetben tudatlanok és/vagy jószándékú marhák, rossz esetben felelőtlen vagy cinikus gazemberek. És őket meg a történelmietlen ábrándokat, illúziókat tüzeli ma minden Nagy-Magyarország ábrázolás. Természetesen nem betiltandó „önkényuralmi jelképről" van szó. De minden jelnek jelentése van. A plakátokon, pólókon és automatricákon látható térkép nem ártatlan, tárgyilagos földrajzi-történelmi ábrázolás, hanem politikai véleményt/törekvést/célt/ábrándot fejez ki. Azt, hogy nem lehet, nem szabad tudomásul venni a történelmet.
A trianonozók egyébként általában nem tudják, hogy az I. világháború előtti (és Horvátország nélkül számított) Magyar Királyság lakosainak kb. a fele nem magyar nemzetiségű volt. Pontosabban: nem a magyar nyelvet használta a napi érintkezésben, a népszámlálás ugyanis erre kérdezett rá; így, a már tömegesen asszimilálódott szlovákokkal, németekkel és eredetileg németül/jiddisül beszélő zsidókkal együtt érte el 1910-re az 54 %-ot a magyarok aránya Magyarországon (1880-ban még csak 45 % volt). Nem tudják, hogy az I. világháború után elcsatolt 2/3 Magyarországon 10 ember közül csak 3 volt magyar. Mint ahogy a közkeletű hazugságok, történelemhamisítások miatt azt sem tudják, hogy ez a terület- és emberveszteség - amit Trianon csak nemzetközi jogilag szentesített - lényegében már 1918 végére tény volt (fegyverszüneti vonalak, megszállás és háború alatti titkos szerződések nyomán - nagyhatalmi érdekekből).
Nyolcvan évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt olyan magyar politika, amelynek legfőbb célkitűzése ne Trianon revíziója lett volna. Különbség - nagy különbség - volt azonban már akkor is, hogy egy politikus azt üvöltötte, hogy „Mindent vissza!", vagy az etnikai viszonyok által indokolt revíziót követelt. A II. világháborús magyar részvétel azonban politikailag ez utóbbit is meghiúsította (még ha ígérgettek is a nagyhatalmak ezt-azt), az azóta történt demográfiai változások pedig az indokot is megsemmisítették. Politikailag pedig értelmetlen az egész.
De a bombák még itt vannak, és robbanhatnak.
Utolsó kommentek