Nagy író volt - valamikor. Megvesztegethetetlen, kérlelhetetlen erkölcsi lény volt - egész életében. Az igazság hatalmas tehetségű ábrázolójából az igazság szenvedélyes kutatójává lett, s a szenvedély lassan legyőzte a művészi tehetséget, majd az igazságot is. Kétes - de legalábbis kérdéses eszmék - megszállott hirdetőjévé vált.
Az 1962-ben, a hruscsovi „olvadás" idején magának a párt első titkárának, miniszterelnöknek az engedélyével a Novij Mir c. folyóiratban megjelent Ivan Gyenyiszovics egy napja c. kisregény nem egyszerűen az első híradás volt a sztálini büntető-munkatáborok életéről, hanem irodalom, a szó igazi értelmében - ezért lehetett fantasztikus hatása. (Szolzsenyicint a háborúban kitüntetett tisztként 1945-ben tartóztatták le és szovjetellenes propagandáért - egy barátjának írt levélben csúnyákat írt Sztálinról - nyolc év munkatáborra majd kazahsztáni száműzetésre ítélték. 1956-ban rehabilitálták.) A 60-as években írt kisregényei, elbeszélései (Matrjona háza, Az ügy érdekében, A krecsetovkai állomáson történt) szűkszavúságukkal, látszólagos szenvtelenségükkel minden antikommunista propagandánál többet mondtak el egy elbürokratizálódott, embertelen rendszerről.
Az igazság, a történtek gyökereinek feltárása vezeti Szolzsenyicint a műfajváltáshoz, s szerintem a Pokol tornáca, majd a Rákosztály c. regények már művészileg kétesebb sikerű vállalkozások voltak. Minthogy azonban ezek már nem jelenhettek meg, csak szamizdatban vagy Nyugaton, innentől (1968) kezdve a tartalom, a mondanivaló és a politikai botrány (nem műbotrány, „balhé", hanem a szó igazi, erkölcsi értelmében vett botrány) vált fontossá. A regényt a „nagyregény" (Vörös kerék), majd az irodalmi szociográfia (Gulag-szigetcsoport) követte, majd egy irodalmi Nobel-díj, amelyet persze nem vehetett át. 1974-ben aztán a szovjet hatóságok egyszerűen kizsuppolták az országból. („Pedig közéjük is lövethetett volna" - ahogy a keserű vicc mondja.)
Nyugaton (elsőként Heinrich Böll a saját házában) óriási tisztelettel fogadták. Az Egyesült Államokban, Vermontban telepedett le - s hamarosan jött a kölcsönös kiábrándulás. Szolzsenyicin egyre nagyobb undorral írt, nyilatkozott a liberális, kapitalista világról, amely világ viszont értetlenül, kiábrándultan fogadta az író egyre atavisztikusabb nézeteit, a 19. századi, ortodox szlavofilizmushoz, pánszlávizmushoz fordulását - s (gyakran primitív) antiszemitizmusát.
A Szovjetunió, a kommunista rendszer összeomlása után Szolzsenyicin hazatért, és Oroszország pravoszláv újjászületésének prófétája lett, kíméletlenül ostorozva a kialakuló - és valóban undorító - új világot. De hát egy prófétának az a sorsa, hogy egyedül maradjon a pusztában.
A Matrjona házának akkor is ott a helye minden „A világ száz legszebb elbeszélése" válogatásban, és halhatatlan az Ivan Gyenyiszovics.
„Suhov megelégedéssel hajtja nyugovóra a fejét.
A mai nap sikeresen végződött. Nem ültették szigorítottba, nem hajtották ki a brigádot a közszolgáltatási telep építéséhez, délben feketén szerzett egy különadag kását, a brigadéros magas százalékot sajtolt ki, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le a hippisnél, este is jutott neki valami Cezartól, és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt.
Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap.
Büntetése így pergett le az első perctől az utolsóig, háromezer-hatszázötven ilyen nap.
És még három nap ráadás - a szökőévek miatt..."
(A kisregény utolsó mondatai)
Utolsó kommentek