Lirico-historico tractatus három tételben

1. tétel Andante

1968. augusztus 21-én dőlt el, hogy a történelmileg belátható jövőben nincs alternatívája a kapitalizmusnak, amelynek undorító, embert nyomorító - más olvasatban: áldásos, az embert felszabadító - voltát lassan két évtizede élvezzük.

A 60-as években Kelet- és Közép-Európában óvatos, botladozó kísérlet kezdődött a sztálini típusú, diktatórikus államszocializmus (államkapitalizmus?) megreformálására. Ennek terepe szükségképpen a gazdaság volt, s az évtized elején párhuzamosan s egymásba kapcsolódóan érlelődtek a reformkoncepciók, elsősorban a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Magyarországon. Ezzel egyidőben Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a marxizmus „reneszánszáról", a szocializmus-kommunizmus gyökereihez való visszatérésről vitatkoztak filozófusok, írók, diákok.

Kitérő és magyarázat: a magyarországi (el-elbukó, majd újrainduló) gazdasági reformkísérletek története Nagy Imre 1953-as kormányprogramjától a 80-as évek végéig sajátos logikát demonstrál, a gazdaság felszíni jelenségeitől a politikai rendszer lényegéig, a hatalom kérdéséig. Észlelik, hogy valami nincs rendben: áruhiány van, a parasztok nem vetnek, a gyárak selejtes termékeket gyártanak, nem teljesülnek a tervek, nő a deficit. (Miután nem segít, hogy bebörtönzik/főbe lövik a „szabotőröket") először felszíni jelenségekben keresik az okokat: túlzott bürokrácia, túl részletes tervutasítások, pazarlás. Csak amikor az ezek ellen indított „harc" - a „szocializmusban" minden harci kérdés! - nem hoz javulást, fordulnak mélyebb rétegek felé: felfedezik, hogy rossz a gazdaság struktúrája (iparszerkezet, beruházás-fogyasztás aránya). Ez is kevés: változtatni kell a gazdaságirányítás módszerein - a közvetlen tervutasítás helyett az ösztönzés, az érdekeltség megteremtése. Hoppá! Gazdaságirányítás? De hiszen (szinte kizárólagos) tulajdonosként az állam, illetve a vele összefonódott párt irányítja a gazdaságot; a 68-as (de még 66-ban elhatározott) magyar gazdasági reform ezt a pozíciót kezdte ki, vagyis a társadalom minden alrendszere feletti korlátlan központi hatalmat. Ösztönzés? Ez érdekeltséget, érdeket jelent: a „társadalmi érdek" felsőbbrendűségét, az érdekhierarchiát felváltja az egyéni és csoportérdek elismerése, az érdekütközések legitimitása, az érdekegyeztetés szükségessége. A gazdasági reformszándék szükségképpen kezdi ki az addig megkérdőjelezhetetlen politikai és ideológiai alapokat.

A Szovjetunióban 1964 októberében Hruscsov leváltásával lefékeződik (de még nem bukik el) a reformfolyamat. Magyarországon óvatosan körülbástyázva vezetik be 1968. január 1-én az „új gazdasági mechanizmust". Csehszlovákiában azonban gyorsabban - és a kontroll alól kiszabadulva zajlanak a folyamatok: a reform az állampártot is eléri, s átterjed a politikai szférára. „Emberarcú szocializmus" - ez a „prágai tavasz" jelszava, amelynek mindkét eleme fontos: az első azt jelenti, hogy ami eddig folyt, az embertelen volt; a második, hogy szó nincs a kapitalizmushoz, a nyugati típusú, polgári társadalomhoz való visszatérésről.

A szovjet (valamint lengyel, keletnémet) vezetés megriad a politikai konzekvenciától, a megkérdőjelezhetetlen központi hatalom megrendülésétől. Azt látják (úgy látják): ha a rendszer egyetlen eleméhez hozzányúlnak, előbb-utóbb az egész összedől. Brezsnyev Szovjetuniója ezért dönt a csehszlovák kísérlet leverése mellett. S ugyan még jön két évtized kínlódás, de a dolog eldőlt: a rendszer megreformálhatatlan, azaz nem tehető versenyképessé, életképessé. S ettől fogva az is lényegtelenné válik, hogy elképzelhető-e egy „igazi" szocializmus. Képzelegni, vágyakozni - gondolkodni? - persze szabad.

2. tétel Adagietto

„Tereza a korlátnak dőlt, és lenézett. Prága peremén állt, a Moldva már áthömpölygött a városon, maga mögött hagyta a Hradzsin és a templomok dicsőségét, olyan volt, mint előadás után a színésznő, fáradt és töprengő. Folyt a két piszkos part között, melyeken gyárakat és néptelen sportpályákat kerítő falak és palánkok éktelenkedtek.

Sokáig nézte a vizet, amely itt szomorúbbnak és sötétebbnek tetszett, s ekkor hirtelen egy tárgyat pillantott meg a folyó közepén, valami piros tárgyat, igen, egy pad volt. Fémvázas fapad, amilyennel tele vannak a prágai parkok. Lassan úszott a Moldva közepén. És nyomában egy másik pad. Aztán még egy és még egy, s Tereza csak most látja, hogy a városból, a prágai parkokból viszi a víz a padokat, rengeteg padot, egyre többet és többet, úgy úsznak a vízen, mint ősszel a falevelek, melyeket a folyó az erdőben gyűjtött össze, piros, sárga, kék padok.

Hátrapillantott, mint aki meg akarja kérdezni az embereket, mit jelent ez. Miért viszi a víz a prágai parkokból a padokat? De az emberek közömbösen mentek el mellette, tökéletesen mindegy volt nekik, hogy múlékony városuk közepén holmi folyó folyik évszázadról évszázadra." (Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége. Ford.: Körtvélyessy Klára)

3.tétel Rondo - grotesco maestoso

Köszönet illeti Leonyid Brezsnyevet: nélküle, a Brezsnyev-doktrína nélkül nem lehetne részem abban a  gyönyörben, hogy Milan Kunderának ezt a csodálatos, nagyon közép-európai (és szerintem - figyelem, Platen! - nagyon németes) könyvét olvassam. Legalább ennyi.