Valaha a kollégám volt. Szerettem. Huszonévesen nemcsak sugárzóan szép volt, hanem okos, tehetséges, érzékeny. Aztán mindez elmúlt, 44 éves korára szánalmas emberi roncs lett, s ha valakire, rá igaz: ilyen fiatalon is megváltás lett számára a halál.
Az ő sorsa is figyelmeztetés arra, hogy mit tehetünk magunkkal, ha gyengék vagyunk. Évek óta nem néztem meg egyetlen műsorát se, nem olvastam bele magánéletét, fájdalmait perverz exhibicionizmussal kiteregető könyveibe, de persze tudtam mindent. Fájt volna látni, fájt a ritka, véletlen találkozás is.
Tehetetlen voltam - meg közömbös, annyira nem ismertük egymást, hogy belenyúlhassak az életébe. De ha őszinte vagyok, nem is akartam. "Az ő élete, úgy teszi tönkre, ahogy akarja." Hányan mondtuk ezt?
Utolsó kommentek