Fantasztikus könyvet olvastam, Viktor Jerofejev* regényét, A jó Sztálin-t. Már három éve megjelent magyarul (oroszul 2004-ben), talán e blog látogatói közt is van, aki olvasta, én most kaptam meg, szülinapi ajándékként Platentől - a blogbejegyzés mellé. Ezt azért hangsúlyozom, mert a könyv minden oldala valóságos ajándék volt számomra, aki ismerten ruszofil, sőt szovjetofil vagyok. (Nem tehetek róla, én Szovjetunióként ismertem meg azt az országot, szovjetek voltak azok az orosz, ukrán, örmény és üzbég srácok, akik a kollégiumban a haverjaim vagy barátaim lettek.)

Nem valószínű, hogy Jerofejev könyvét ugyanígy élvezi az, aki nem ismeri a szovjet történelmet, az orosz-szovjet irodalmat, akinek Kollontaj, Molotov vagy éppen Ehrenburg, Szergej Mihalkov neve nem sokat mond, aki nem érti a gyakran félszavas utalásokat. Ők is sokat megérthetnek azonban az elmúlt félévszázad - nem csak orosz - történelméből, egy rendszer működéséből, amely tovább él a zsigerekben, a mentalitásban.

Jerofejev hangsúlyozottan nem szovjetekről, Szovjetunióról beszél, hanem Oroszországról, az oroszokról, a történet egyik vezérfonala az, hogy „hogyan nem lettem szovjet ember". Igaz, az egész regény stílusát megelőlegező ajánlás szerint: „E könyv minden szereplője kitalált, beleértve a reális alakokat és magát a szerzőt is."

Természetesen a könyv minden szereplője néven nevezett valóságos személy. A történet magva egy 1979-es irodalmi-politikai botrány, amikor Metropol címmel irodalmi almanachot állítanak össze - nem is nyíltan ellenzéki, hanem „csak" - a rendszerről kritikusan vélekedő írók, költők. A végül Nyugaton megjelenő kötet egyik kitalálója és szerzője az akkor alig 21 éves Viktor Jerofejev. Az ő büntetése mindössze annyi, hogy a következő évtizedben nem publikálhat, apjának viszont kettétörik a karrierje. Jerofejev apja egykor Sztálin tolmácsa, majd magas beosztású szovjet diplomata volt.

A regény egyik szála a szovjet történelemmel, a kommunista rendszerrel összefonódó családtörténet. Az apáé, akinek csak szép emlékei vannak Sztálinról, aki Párizsban is rendíthetetlen híve a kommunizmusnak (és ügynöke a Szovjetuniónak); a gyerek, majd ifjú Viktoré, aki - miközben skrupulus nélkül kihasznál és élvez minden előnyt, amit a diplomatagyerek státusz kínál - beleszeret Franciaországba, megveti a szovjet rendszert és azt kiszolgáló apját, s logikusan válik - a kor terminológiájával - disszidenssé, másként gondolkodóvá. Számára apja nem egyszerűen megtestesíti, hanem maga a jó Sztálin; a két szó magába foglalja mindazt a szörnyű ellentmondást, amit Jerofejev próbál ábrázolni, megértetni - s amivel ő maga fiatalon szakít. De:

„Amikor felnőttem, valamit megértettem: a Nyugat és az orosz értelmiség jelentős része számára Sztálin egy dolog, az oroszok milliói számára pedig egy egészen más. Ők nem hisznek abban, hogy Sztálin rossz volt. Nem hiszik el, hogy Sztálin valakit megkínzott és agyongyötört. A nép magáévá tette a jó Sztálinnak, Oroszország megmentőjének, a nagy nemzet atyjának képét. Apám együtt haladt a néppel."

A regény kezdő mondata: „Végül is megöltem az apámat." Ez persze csak képletesen értendő, de az egyébként rendkívül szórakoztató könyv másik vonulata az apa-fiú viszony.

„Lehet-e a szüleinket embereknek tekinteni? Mindig kételkedtem ebben. A szülők előhívatlan negatívok. Azok közül, akikkel életünkben találkozunk, a szüleinket ismerjük a legrosszabbul, éspedig éppen amiatt, mert nem mi találkozunk velük, a kezdeményezést eleve az 'ősök' ragadjuk magukhoz: ők találkoznak mivelünk. A köldökzsinór elvágatlan marad... garantált az értelem tehetetlensége...

A szülők érinthetetlen lények. Róluk alkotott ítéleteink megalapozatlanok, az ujjunkból szopjuk őket, és előítéletekre, tovább élő gyermekkori félelmekre, a realitással folytatott harcra, az igazolhatatlan igazolására épülnek. De a szülők is védtelenek a mi ítéleteinkkel szemben. Kölcsönös szeretetünk nem nekik, illetve nem nekünk szól, hanem az ösztönnek, amely nemcsak az anyaölben tévedt el, hanem a civilizáció ölében is... Az 'apák és fiúk' elnevezésű szeretetnek nincs közös nevezője a hálaérzettel, teli van végeérhetetlen sértődésekkel és félreértésekkel, amelyekből csak a kései sajnálkozás keserűsége születik."

És még két mondat erről:

„A szülők már véghezvitték életük legfontosabb tettét - megszültek bennünket. Minden egyéb lényegtelen."

Mielőtt lelkesedésemben idemásolom az egész (420 oldalas) regényt, befejezem. Csak annyit:

Emberek, olvassatok Jerofejevet!

* Nem tévesztendő össze a nála egy évtizeddel idősebb névrokonnal, az ugyancsak kiváló író Venyegyikt Jerofejevvel.