A héten négy napot turistáskodtam Rómában. Jó volt. Negyedszer jártam ott, legutóbb tavaly nyáron egy hetet töltöttünk, elsősorban a kötelező látványosságok megtekintésével, a Colosseumtól a Szent Péter-székesegyházon (meg a többi híres katedrálison) át a Galleria Borghese csodás képtáráig. S persze Piazza Navona, Spanyol lépcső, Trevi-kút... Akkor kimaradt a Vatikáni Múzeum, mert a tűző napon legalább három órát kellett volna sorba állni, beértük helyette egy vasárnap déli tömeges pápai áldással. Most csak a Vatikáni Múzeum volt a „kötelező" program, előre megvettem a belépőt az interneten (felárral, teljesen feleslegesen, mert - mint kiderült - ilyenkor nincs sor). Nem mesélem most el, hogy milyen nagy művész Rafaello meg Michelangelo, milyen csodálatos a Sixtus-kápolna, stb. Inkább azt, hogy milyen jó dolog - a kötelező (tényleg kötelező!) turistalátványosságokat magunk mögött tudva - csak úgy, szabadon, ráérősen sétálgatni a városban, bámészkodni, kirakatokat és embereket nézegetni, betérni a Trastevere vagy a Borgo kis utcáiba, beülni a zivatar (november közepén!) elől az első trattoriába. (Persze azért láttunk kiállításokat, bementünk templomokba is.) Jólesett, hogy az emberek jókedvűek, fütyörésznek; hogy az autósok szemmel láthatóan nem idegeskednek, nem agresszívek a dugókban sem; hogy a kis kávézóban a szimpatikus srác a harmadik nap már tudta, hogy a feleségem egy kicsit több vízzel kéri a kávéját. Azt hiszem, most szerettem meg igazán Rómát, korábban „csak" lenyűgözött, de egy kicsit félelmetes, hatalmas, nyomasztó volt, összes csodájával együtt - vagy talán éppen azért.

***

Itália-mániás vagyok, különösen Toscana nyűgöz le. (Meg persze Velence, de hát az nem tartozik a reális világhoz.) Ezt azonban tulajdonképpen kiterjeszthetem az egész Mediterránumra (legalábbis annak északi, európai részére, a többit ugyanis nem ismerem); rajongok Görögországért és Spanyolországért is. A tengeren és a napsütésen meg persze a kulturális kincseken túl szeretem az ottani emberek életvidámságát, mosolyát, szeretem a slamposságukat is, sőt ott valahogy másképp tolakodóak, mint nálunk, valahogy erőszak nélkül, természetesen. Mindig jól érzem magam arrafelé. Ugyanakkor viszont nagyon jól érzem magam például Angliában vagy Németországban is. Ott a biztonság, a nyugalom, a méltóság - birodalmi és egyéni méltóság - ad otthonosságérzést. Meg persze a gazdagság, ami mindennek az alapja. De hogy a dolog még bonyolultabb legyen, imádom - imádtam, mert már rég nem jártam arra - Oroszországot és Bulgáriát, az oroszokat, a bolgárokat, a keleti szlávok (gyakran durva) természetességét, közvetlenségét, nagy lelkét. Mindebből csak annyi a tanulság, hogy jó dolog utazni.

***

Olaszország - és benne Róma - azért is nevezetes, mert életem első nyugati útja 1976-ban egy olaszországi társasutazás volt. Velencéből indulva és oda visszatérve nyolc nap alatt végigszáguldottuk Itáliát, le Nápolyig. Tulajdonképpen kevés konkrét emlékem maradt meg erről a fantasztikus útról: a mesés Velence megpillantása, egy akkor már 30 éve ott élő magyar művészettörténésznő ötórás idegenvezetése Firenzében, a pisai Ferde-torony megmászása, fürdés a tengerben Caprin, a Kék-barlangnál... Rómából tulajdonképpen kevés akkori emlék maradt meg: az első a Colosseumnál tömegesen tanyázó macskák; a második, hogy akkor a Sixtus-kápolnában a földön végigfekve bámulhattuk a mennyezeti freskókat (most le se ülhettünk a földre); a harmadik pedig egy elegáns utca hihetetlen ékszerüzlet-kirakatokkal. Igen, a gazdagság. Az első mély benyomást a nyugati fogyasztói társadalom még Bécsben gyakorolta rám: a vonatcsatlakozásra várva bementünk egy szupermarketbe - persze csak nézelődni: tisztított, fóliába csomagolt zöldségeket láttam a hűtőpultokon! Lenyűgözött. (A gazdagságról akkor szerzett tapasztalataimat a visszaúton Svájcban meglátogatott smucig nagynéném zárta.)

***

Szerda este elsétáltunk az elegáns szállodáiról és éttermeiről híres Via Venetóra. Az 50-es évek végén ez volt a római társasági élet és a művészvilág központja. Fellini 1960-as filmje, Az édes élet tette halhatatlanná. Az én generációm számára meghatározó élmény volt ez a film, különös tekintettel Anita Ekberg melleire. A Corvinban játszották, hónapokig hatalmas sorok álltak Budapest akkor egyetlen szélesvásznú mozija előtt. A dolce vita akkor vált a magyar szókészlet részévé, és egyébként a filmből származik a paparazzo fogalma: Paparazzo volt a neve a hírességekhez odatolakodó fotoriporternek. A film főhőse, a Mastroianni által játszott újságíró törzshelye a Via Veneto egyik kávéháza volt. Ma a Via Veneto (teljes nevén: Via Vittorio Veneto) a Via Federico Fellinibe torkollik; a Café de Paris vitrinjeiben Fellini-filmek jelenetei láthatók, s a terasz homlokzatán az ötvenes évek jellegzetes betűtípusával írt La Dolce Vita Ristorante neonfelirat látható. Beültünk. Meghatódtunk, jó volt. (A két pohár prosecco 35 euro.)

*** 

Politikával fertőzöttként s a hazai viszonyoktól undorodóként jó - és meglepően könnyű - volt kiszakadni az itthoni szorgalmas újságolvasásból és tévéhíradó-nézésből. A római panzióban a tévén csak kilenc olasz csatorna jött be. A két zenei adón - olasz MTV és All Music - alig volt zene, ha nem reklám ment, akkor főleg dumáltak, végül is közismerten verbális népről van szó; így hát a híradókat kerestem, amelyekből persze legfeljebb a hírek témáit értettem. Ami feltűnt: a politikai témákat nem nyomta le a bulvár. Egyébként naponta találkoztunk tüntetőkkel, főleg fiatalokkal - hetek óta tartanak a demonstrációk az oktatási - benne egyetemi - reform ellen, amely alaposan megkurtítaná az állam oktatási kiadásait, és a számítások szerint soktízezer pedagógus elbocsátásával járna. Ami föltűnt: a tüntetéseket kísérő nagy rendőri készültség egy pillanatig se volt megfélemlítő, és a demonstrálók között egyetlen gyűlölködő arcot, gesztust se láttam (továbbá nem cipeltek se nemzeti, se fasiszta, se római birodalomkori zászlókat); s amennyire kivettem, a tévéseket se a balhé, a szenzáció érdekelte, hanem magára a dologra - tényekre és véleményekre - voltak kiváncsiak.

***

S ha már politika: Olaszország miniszterelnöke Silvio Berlusconi, aki - ha valamiféle magyar párhuzamot keresünk - egyfajta keveréke Széles Gábornak és Zuschlag Jánosnak. (Meg persze Orbán Viktornak, aki miniszterelnöksége idején barátjának és példaképének tekintette.) Önerejéből feltört, sikeres és gátlástalan üzletember, köztörvényes bűncselekmények állandó gyanújával és vádjával. Az olaszok többsége mégis szereti. Sokan ezt azzal magyarázzák, hogy kicsit önmagukat, saját simlisségüket látják és tisztelik benne, azt, hogy képes volt elérni, amire mindenki törekszik. Abszolút kivülállóként (és félretéve politikai véleményemet) én egy mosolygó, de határozott, szeretetre méltó embert látok, akinek kétségtelen kisugárzása karizmája van, ugyanakkor nem veszi túl komolyan magát. S az említett magyar „párhuzamokhoz" képest talán a legfontosabb: a pitiánerség hiánya, a nagyvonalúság, a „nagyszabás".