Tudatos (és konzervatív) baloldaliként reflexszerűen állok a sztrájkolók mellé: egy gyengébb, kiszolgáltatottabb helyzetben lévőnek ab ovo igaza van a kizsákmányoló hatalmassal szemben. Ez a reflex, az ember csak utána kezd el gondolkodni kicsit differenciáltabban. Nem biztos, hogy a végeredmény nagyon más lesz, de esetleg megértem, hogy miért van vagy nincs igaza a sztrájkolónak, vagy legalább azt, hogy tulajdonképpen mi történik, és miért.

Blogok közt barangolva nehéz olyat találni, amelynek szerzője rokonszenvezne a vasutas sztrájkkal. A skála az elemi érdekeiben sértett átlag állampolgár üvöltésétől a gazdasági racionalitáson és tárgyismereten alapuló elemzésig terjed, de a lényeg ugyanaz: a sztrájkolóknak nincs igazuk és Gaskó Istvánt fel kell húzni az első lámpavasra.

A repülőtéri sztrájknak nincs ekkora visszhangja - nyilván mert kevesebbeket érint -, de a tévériportok nem igazán keltenek szimpátiát.

És még előttünk a csütörtöki BKV-sztrájk, valamint a kevésbé fotogén, s a mindennapi életet majd kevésbé felforgató, januári közalkalmazotti sztrájk.

Nem olvastam viszont felháborodott blogbejegyzéseket arról, hogy ezekben a hetekben ezrével bocsátják el az embereket a magáncégek - elsősorban az ország ipari termelésének és exportjának 70-80 százalékát adó, külföldi tulajdonú vállalatok. Hja, válság van, ilyenkor ez így szokott történni, ez a világ rendje... Ebből következőleg a rend ellen lázad, tehát nem normális, aberrált az, aki tiltakozik. Például a vasutasok.

A vasutasok. A szemetek. Akiknek van pofájuk részesedést kérni a vállalatuk privatizációs bevételéből - holott az nyilvánvalóan csak a tulajdonosokat illeti meg. Van pofájuk némi (kevés) pénzt kérni azoknak a volt munkatársaiknak, akik munkakörük kiszervezése miatt bizonytalanabb, egzisztenciálisan kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek. S van pofájuk tiltakozni az új menetrend ellen, amely tovább fejleszti vissza a vasúti közlekedést (részletek a mai Népszabadságban). Legyen világos: nemcsak arról van szó, hogy ez további elbocsátásokat jelenthet a MÁV-nál, hanem egy alapvető közszolgáltatás (tovább) csonkításáról.

De hát - mondja a hangadó többség - a MÁV egy szocialista/kádárista szörnyeteg, egy gazdaságtalan monstrum, amely évente xx milliárdos adósságot halmoz fel, amelyet nekünk, adófizetőknek kell eltartanunk. Igen. Nekünk adófizetőknek kell eltartanunk - akárcsak az orvosokat, tanárokat, rendőröket. Ez egy ilyen dolog. Ami nyereséges belőle, a teherszállítás - a MÁV Cargo - azt ugyanis már privatizálták. A személyszállítás is lehet persze nullszaldós vagy nyereséges, ha mondjuk, duplájára emelnék a jegyek árát.

Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ez a MÁV így jó, ahogy van. Nem ez a MÁV így rossz, ahogy van. De ez így is fog maradni, amíg politikai és gazdasági lobbiérdekek, alkuk határozzák meg a vezetését, akadályozzák meg az érdemi változásokat. (Utána se lesz önfenntartó, mindig szüksége lesz az adóinkból is táplálkozó költségvetés támogatására, de talán jobb - és költséghatékonyabb - szolgáltatást fog nyújtani.) Ebben a folyamatban pedig mindig az - alkalmazottként vagy utasként érintett - százegynéhányezer forint fizetésűek húzzák a rövidebbet. Közülük a MÁV-alkalmazottak tiltakoznak, követelnek, sztrájkolnak - egyébként nem „most, amikor válság van, vazze!" - hanem megszakításokkal majd' egy éve.

A sztrájkvezér egy ellenszenves, ráadásul a sztrájkoló forgalmistáknál, kalauzoknál nagyságrenddel többet kereső figura, aki akár az asztal/barikád túloldalán is ülhetne/lőhetne. Akárcsak a többi vasutas szakszervezet vezetője, akik talán a gazdasági logikát, talán a szép jövedelmet (talán mindkettőt) elfogadva, hallgatnak, nem sztrájkolnak. Tudom, Gaskó a tavaszi népszavazás idején kompromittálta magát a (számomra undorító, de ez mellékszál) Fidesz mellett, de ettől még lehet igaza abban az ügyben, amihez ért, amihez köze van, amit képvisel. Amúgy pedig az elmúlt bő félévszázad számtalan példát hozott arra az 1930-60-as évekbeli Amerikától az 1950-80-as évekig, Ausztriáig, hogy a sikeres szakszervezeti vezetők hol a maffiával, hol a politikával, hol az üzleti élettel összefonódó, korrupt gazemberek. Úgy harcolnak - harcoltak - ugyanis, ahogy tudtak, s ahogy az adott társadalom általános játékszabályai lehetővé tették/kikövetelték.

Magyarországon a rendszerváltás felszámolt egész iparágakat, megszüntetett kb. másfél-két millió munkahelyet, lényegében a földbe döngölte a hazai tulajdonú és - ami még fontosabb - hazai igényeken alapuló ipart, a mezőgazdaságot, a hazai kereskedelmi vállalatokat. (Miközben ellentételként létrehozott egy a globális tőkének alárendelt, félperiferiális, csillogó-villogó fogyasztói plázakapitalizmust.) És ezzel párhuzamosan lényegében megszüntette a dolgozói érdekvédelmet, s annak a 19. század óta („ez is bizonyítja, hogy milyen ósdi, elavult dologról van szó!") legfontosabb eszközét, a szakszervezeti mozgalmat. (Az egy más - persze nem mellékes - kérdés, hogy ehhez alapot adott a pártállami szakszervezetek lejáratódása.) Ezért nincs ma dolgozói érdekvédelem a „versenyszektorban".

A sztrájk hajdanán azt jelentette, hogy egy gyár vagy akár egy egész ágazat dolgozói a munka megtagadásával kárt okoztak a tulajdonosnak, s így próbálták kikényszeríteni - a gazdaságossági logikának ellentmondó! - béremelést, munkaidő-csökkentést, egészség- és nyugdíjbiztosítást stb. Sikerre leginkább akkor számíthattak, ha más üzemek, ágazatok dolgozóitól támogatást, a társadalom jelentős részétől - minimum - megértést kaptak. Ezt nevezik társadalmi szolidaritásnak. Ma Magyarországon a szolidaritás a karitász, a jótékonykodás (egyébként ugyancsak szép és fontos fogalmának) a szinonimája. Atomizálódott társadalmunkban nincs helye sem a szolidaritásnak, sem a megértésnek. (Példák a mindennapjaikban.) Marad a túsztechnika - aminek ezekben a napokban is tanúi vagyunk. Azok az ágazatok képesek érdekérvényesítő akciókra, amelyek társadalmi zavar, elégedetlenség keltésével nyomást képesek gyakorolni a tulajdonos - és elsősorban a tőke logikáját, érdekeit képviselő - államra. Mi mindannyian, akik vonaton, autóbuszon vagy repülőn akarunk/vagyunk kénytelenek munkába, iskolába, vásárolni, orvoshoz vagy szórakozni járni, túszok vagyunk egy vérre menő társadalmi küzdelemben.