„Nincsen arab vér. Csak ártatlan vér van." (Ámosz Oz izraeli író)

(Ez a bejegyzés eredetileg „csak" egy pesszimista politikai évzáró lett volna, de aztán kapott egy vajszínű árnyalatot. Tegnap Kinga (remélem, csak átmenetileg) kitette a The End táblát, eltüntetve A vajszínű árnyalat blogot, annak minden bejegyzését, képét, zenéjét, archívumát. Csaknem két és fél éven át, idén márciusig vendége, „társbloggere" voltam a blognak, és 2006. júliusában az első három bejegyzésemet történetesen a már több mint félévszázada - akkor éppen aktuálisan Libanonban - folyó arab-izraeli háborúról írtam.)

A világ állapotát stílszerűen jellemzi, hogy 2008 a Gázai övezetben és a vele szomszédos izraeli területeken dúló háborúval búcsúzik. Hiába volt az utóbbi hónapok szenzációja a pénzügyi világválság, s lesz a következő évé a világméretű gazdasági recesszió - ezen majd úrrá lesznek, akiknek ez a dolguk (miután megszenvedik, akiknek ez a dolguk). Ez végül is számítás, racionális cselekvés kérdése. De van, ami megoldhatatlan, van, ami kilátástalan. Mindaz, aminek a kölcsönös félelem, a gyűlölet - tehát valami irracionális - a hajtóereje.

Nem megyek bele a napi események ismertetésébe, akit érdekel, nyilván nézi, olvassa másutt. Említett 2006-os bejegyzéseimben elég részletesen írtam a történelmi háttérről, meg hát a tények elég könnyen hozzáférhetők, úgyhogy most erről is csak vázlatosan:

A 19. század végén két párhuzamos eseménysor, a Nyugat-Európában kibontakozó antiszemitizmus, illetve az oroszországi pogromok nyomán alakul ki a cionizmus - a zsidó nemzettudat és államiság - ideológiája, illetve kezdődik meg (elsősorban az Orosz Birodalom területéről) a zsidók bevándorlása az akkor a Török Birodalomhoz tartozó Palesztinába. Ehhez elsőként Edmond Rotschild báró vásárolt földet az akkor gyéren lakott területen. 1918-ban az angol kormány (amely az I. világháború eredményeként Palesztina ura lesz) itt ígér „nemzeti otthont" a zsidóknak. Hitler, az újabb világháború, a holokauszt után 1948-ban az ENSZ egy arab és egy zsidó államra osztja fel Palesztinát. Ezt az arab államok nem ismerik el, Izrael Állam kikiáltásának másnapján háborút indítanak - és vereséget szenvednek. (Akárcsak az ezt követő, 1956-os, '67-es és '73-as háborúkban.) Izrael megmarad, egyre erősebb, kulturális, gazdasági, technikai és - mindezeken alapuló - katonai fölénye nyilvánvaló. Ezzel szemben áll azonban egy népességszámban kb. hússzoros fölényben lévő, s lassan mégiscsak modernizálódó arab világ. Mindebből kölcsönös megegyezési kényszer következik. Az arabok - elsőként Egyiptom - majd három évtized után „engednek a 48-ból", vagyis abból, hogy elutasítják Izrael létét, s hogy hivatalos politikájuk legyen „a zsidók tengerbe szórása". 1977-ben Szadat egyiptomi elnök elmegy Izraelbe, 79-ben békeszerződést ír alá Begin izraeli miniszterelnökkel, mindketten Béke Nobel-díjat kapnak, s újabb két év múlva Szadat merénylet áldozata lesz. Mint ahogy 1995-ben saját honfitársa öli meg Rabin (Béke Nobel-díjas) izraeli miniszterelnököt, aki két évvel korábban Arafat palesztin vezetővel ír alá békemegállapodást a korlátozott palesztin autonómia megteremtéséről. 2000-ben Arafat - a Camp Davidben folytatott hosszas tárgyalások végén - saját szélsőségeseitől félve nem meri aláírni a békemegállapodást, amely megteremtené a független palesztin államot. Ahogy Izraelben is az akkor „galambnak" tekintett Barak miniszterelnököt (a mostani gázai hadjáratot irányító hadügyminisztert) kiszorítja a „héja" Saron...

A Gázai övezet a világ egyik legsűrűbben lakott területe; hivatalosan (a tőle földrajzilag különálló Ciszjordániával együtt) a Palesztin Autonómia része, gyakorlatilag egy Izrael felszámolását célul kitűző terrorszervezet, a Hamasz uralma alatt áll. (A Hamasz ennél azért jóval bonyolultabb képződmény, de ez most mellékszál.) Katonai bázisai, fegyverraktárai lakóházak alatt és között helyezkednek el, így a rájuk irányzott bombák, rakéták óhatatlanul tömeges polgári áldozatokat követelnek. Például tizenéves gyerekeket - akiket a Hamasz egyébként fegyveres harcra és öngyilkos merényletekre képez ki. A Gázai övezet palesztin lakosságának élete - élelmiszer- és energiaellátása, Ciszjordániával vagy a külvilággal való kapcsolata - lényegében Izraelen múlik. Mint ahogy lényegében csak az Izraelbe átjáró palesztinoknak van biztos munkájuk, jövedelmük. És mégis...

Izrael lakosai egyetlen pillanatig sem érezhetik magukat biztonságban, amíg meg nem állapodnak a palesztinokkal (s akkor még mindig ott van Irán). Azok a zsidó telepesek, akik ellenállnak az 1967-ben megszállt területek visszaadásának, azok az izraeliek, akik szerint az arabokkal csak a fegyverek nyelvén lehet tárgyalni, mintha nem fognák fel ezt.

Nem bíznak egymásban - és az elmúlt évtizedek, immár generációk tapasztalatai alapján erre minden okuk megvan.

A Hamasz (és mögötte Szíria, Irán, a libanoni Hezbollah) a hosszú háborúban bízik, abban, hogy végül is „sok lúd disznót győz" (elnézést a profán kiszólásért). A februári választások előtt álló izraeli kormány pedig abban, hogy egyszerre tud eleget tenni a háború- és békepártiaknak: gyorsan szétveri a Hamaszt és békét köt a „jó" palesztinokkal.

Vagyis mindketten a háborút akarnak. Háború van.

Boldog új évet!

„Vajon a filmben szereplő semmirekellő alakok miért okoznak egymásnak annyiféle szenvedést, és mi okból vágnak annyi sértést egymás fejéhez? Tulajdonképpen mi akadályozza meg őket abban, hogy egy kicsit megsajnálják egymást? Nem esne nehezemre elmagyarázni nekik, ha egy pillanatra hajlandóak lennének rám figyelni, hogy ha az a szándékuk, hogy megpróbálják úgy érezni magukat itt, mintha otthon lennének, akkor nyugtot kell hagyniuk egymásnak és saját maguknak is. Igyekezniük kell jónak lenni. Legalább annyira, amennyire lehetséges. Legalább addig, amíg a szemük lát és a fülük hall. Még az egyre növekvő fáradtságuk ellenére is.

Jónak lenni. De milyen értelemben?"

(Ámosz Oz: Félálom)