Politikáról beszélgettünk - a cigánykérdésről érveltünk, vitatkoztunk, arról, hogy tudatosan gerjesztik-e a politikusok, vagy „csak" cinikusan, felelőtlenül felhasználják, miután húsz éven át megfeledkeztek vagy hatszázezer magyarról, aki történetesen cigány. Ő vérfürdőt jósolt, én csak némi vért és ezt követő rendőrállamot, diktatúrát, diktatúrás rendet. Amiben egyetértettünk: ennek az országnak „annyi". Én csendben, lemondóan, ő dühödten, fájdalommal.

Fele annyi, mint én, de sokszor idősebbnek, a bátyámnak érzem. Tanulok tőle, mindenekelőtt őszinteséget. Most pedig hazaszeretet is. Éppen arra készül, hogy örökre elhagyja Magyarországot, mert szerelmes. Ezért hát készületlenül ér, amikor az „ennek az országnak annyi" tétel után, hirtelen szenvedélyes szerelmi vallomás következik: Magyarországról. A Dunáról, az Alföldről, városokról, tanyákról, házakról, erdőről, az égboltról. Hogy milyen gyönyörű - gyönyörű lehetne - ez az ország, ha nem tennék tönkre. Úgy beszél, olyan szavakkal, érzelemmel, ahogy azt én csak egykori iskolai ünnepélyek szónokaitól vagy hibbant agyú nacionalistáktól hallottam. Ami számomra utoljára talán Petőfitől volt hiteles. Vagy a magát magyarnak (és kereszténynek) valló, tudó és magyarok által meggyilkolt Radnótitól. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent..."

Megnémulok.

Aztán abban értünk egyet, hogy ezt az országot az én generációm tette tönkre, a többi között azzal, hogy hit- és eszmenélkülivé, közönyös individualistákká nevelte a mai fiatalokat.

***

Aznap másodszor leckéztetnek meg, szembesítenek a felelősséggel, azzal, amiben valaha hittem, éltem, de amiből mára elegem lett, mert már tehetetlennek érzem magam, reménytelennek a jövőt. Drc blogján (már megint!) beszélgettünk a Lehet Más a Politika nevű kezdeményezésről (mozgalomról, protopártról), és én minden szimpátiám kinyilvánítása mellett is a rezignált, cinikus, hitetlen, öreg „bölcset" adtam. A vitapartnerek huszon- és harmincvalahány éves fiatalok. Némi remény. Hogy talán ők és nem a Jobbik fogja meghatározni ennek az országnak (ahonnan nekem nincs hova mennem) - a hazának? - a jövőjét.

***

„...A nacionalizmus: a dühödt hazafiság. De még az sem. A patrióta nevet ugyan sokszor kompromittálták már, de még mindig szentebb fogalom köpenye, hogysem a nacionalizmust födhesse. A nacionalizmus nem hazafiság. A hazafiság valami olyan sine qua non-ja az embernek és a társadalomnak, hogy még fogalommá sem kell sűríteni s szót sem keresni hozzá. A közös kultúrában s közös társadalmi munkában álló, becsületes, munkásemberek mind azok. Hazafiak, ha úgy tetszik. Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli..." (Ady Endre: A nacionalizmus alkonya. 1905)

***

József Attila: Hazám

1

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméletem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mint bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

3

A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan" dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

4

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.

5

A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.

6

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

7

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!

1937. május