Két vezető hír a mai lapokból, hírportálokról:

1./ Nyugat-Európa felmondja a húsz évvel ezelőtt Közép-Európával kötött történelmi megállapodást azzal, ahogy a jelenlegi pénzügyi válságot kezeli - jelentette ki Orbán Viktor vasárnap Bécsben. Mint mondta, a nyugati tulajdonosok nem juttatnak pénzt az itteni leánybankoknak, miközben "amíg a hasznot hozta a (magyar) bankrendszer, addig a profitot mindig zsebre tették".

2./ Közel 900 embert bocsát el a diósgyőri DAM 2004, így kétszáz év után végleg megszűnik a kohászat a városban.

Orbán Viktor téved. Nem volt ilyen megállapodás. Nálunk vágyak, illúziók voltak, náluk tudatos gazdasági és politikai pozíciószerzés és győzelmi mámor, a „történelem végének" (Fukuyama) hite. Volt persze naivitás, őszinte jószándék meg tudatos hazugság - itt is, ott is.

Két évtizede rendszerváltáson a magyarok azt értették, hogy rövidesen úgy fogunk élni, mint az osztrákok. Nem jött be.

Történetfilozófiailag Immanuel Wallerstein amerikai történész-szociológustól származik a centrum-periféria világrendszer-elmélet. Eszerint a globálissá vált kapitalista világban a gazdasági és társadalmi fejlődés magas szintjén álló központ koncentrálja a tőkét, a korszerű technikát, az információt, a tudományt, innen indulnak és terjednek szét az újítások. A külterület gazdaságilag elmaradott, jellemzője az agrártermelés, a kitermelőipar, vagyis a nyersanyag biztosítása a központ számára, az alacsony technikai színvonal és a társadalmi elmaradottság. Ezek - egyebek mellett - meghatározzák a centrum és a periféria bérei, jövedelmei, életkörülményei közti különbséget is. A centrum és a periféria közti árucsere a centrum számára előnyös cserearányokkal folyik. A két térség között gazdasági függőségi viszony alakul ki - természetesen a külterület hátrányára - amiben nagy szerepe van a központ külterületen befektetett tőkéjének. Ez a kettősség - országok, nagy földrajzi térségek egymáshoz kapcsolódó, de eltérő fejlődése - lényegében a 16-18. században alakul ki, de nyilvánvalóan nem egyszer s mindenkorra meghatározott: pl. a 20. század közepén a korábban a perifériához sorolt Skandinávia és Japán, a század végén (részben) Délkelet-Ázsia kerül be a centrumba, s változnak a centrumon belüli erőviszonyok is (Ny-Európa - USA). A sémát finomítja a 80-as évek végén a félperiféria fogalmának bevezetése: elsősorban a latin-amerikai és a kelet-közép-európai országokat sorolják ide, amelyek a tőke- és termeléskihelyezés révén már szorosabban kapcsolódnak centrumhoz, de megmarad alárendelt helyzetük, annak minden következményével együtt.

Magyarország: kívülről a félperifériára.

Figyelmen kívül hagyva most (az egyébként figyelmen kívül nem hagyható!) történelmi előzményeket - törökök, a Habsburg-birodalomban betöltött szerep, a mezőgazdaság „porosz utas" fejlődése a 17. században, megkésett, de gyors ipari fejlődés a 19-20. század fordulóján, Trianon stb. -, jelenlegi helyzetünk megértéséhez kb. 30-35 évet kell visszamenni. Akkoriban Magyarország a „szocialista tábor" részeként a kapitalista világrendszeren kívül található. A szovjet típusú szocializmus felfogható utopista kísérletnek, felfogható egyfajta (zsákutcában végződő) modernizációs kísérletnek, s felfogható persze esztelen önkényuralomnak is, de most elbeszélt történetünk szempontjából mindenekelőtt azt jelenti, hogy a „keleti blokk" országai egy második egy párhuzamos „világgazdaságot" építenek ki. S az 50-es, 60-as években úgy tűnt, nem is sikertelenül. A 70-es években azonban egy történelmi véletlen (az 1973-as arab-izraeli háború) következtében világgazdasági korszakváltás zajlik le (olajárrobbanás > energia- és nyersanyagigényes ágazatok háttérbe szorulása > ún. technológiai ágazatok előretörése > informatika fejlődése > globalizáció kiteljesedése) - nélkülünk. Utólag tudjuk, ekkor dőlt el a „szovjet-kommunista" kísérlet sorsa, azzal, hogy kimaradt ebből a korszakváltásból. Magyarország ráadásul úgy, hogy (szovjet) nyersanyag- és energiaimportőrként a „szocialista világgazdaságon" belül is romlik a helyzete. Az ország ekkor már kereskedelmének egyharmadát a Nyugattal bonyolítja, s egyre bátrabban adósodik el (kisebb az exportunk, mint az új beruházásokhoz - technika- és technológiaimporthoz - valamint a politikai okokból mesterségesen „magasan" tartott életszínvonalhoz szükséges árubehozatal, illetve hitelfelvétel), s 1982-ben - a szovjet blokkból elsőként - csatlakozunk a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) és a Világbankhoz.

Hogy mi van? Nyilvánvalóvá válik egy alapvető, történelmi, történetfilozófiai ellentmondás: miközben a hivatalos ideológia - és az uralkodó gyakorlat - a gazdaságot még mindig alárendeli a politikának, vagyis annak, hogy a gazdaságnak a társadalom szükségleteit kell szolgálnia (és ebből a szempontból, elméletileg most teljesen mindegy, hogy ezt jól vagy rosszul tesz), aközben elkezdünk kapcsolódni egy olyan világhoz, amelyben a gazdaság, a hatékonyság, a nyereségesség az uralkodó szempont. E kapcsolódás kényszer: hiszen látszik, hogy az működik, meg nekik van pénzük. A kényszerhez azonban kapcsolódik egy a hazai mainstream közgazdaságban uralkodóvá váló felfogás: a piacgazdaság - az állam gyámkodásától megszabaduló, korlátozatlan piacgazdaság - az egyetlen megoldás. E hit, meggyőződés fontos előkészítője, motívuma lesz a rendszerváltásnak.

És akkor jött a rendszerváltás. Magyarország (és a többi kelet-közép-európai ország) önként és dalolva csatlakozott, integrálódott a - történetesen a reagani-thatcheri konzervatív forradalom és az internetforradalom révén ekkorra teljessé váló - neoliberális tőkés világgazdasághoz. Győzött a gazdasági észszerűség - hiszen ezt akartuk! -; bezárták a veszteséges nehézipari gyárakat, építőipari vállalatokat és utcára került másfél millió ember (lásd még cigánykérdés). Dőlt hozzánk a tőke, elsőként felvásárolta az élelmiszeripart - piacostul - az utolsó cukorgyárat tavaly zárták be. A távol-keleti - végső soron nagy nyugati cégeknek hasznot termelő - olcsó áruk dömpingjében csődbe jutottak az egész térségeknek munkaalkalmat biztosító magyar textilüzemek. Megjelentek viszont Magyarországon a nagy multinacionális vállalatok részegységgyártó, összeszerelő üzemei - ma ők adják a magyar export 80 %-át -, amelyek sorsa a külföldi anyacégen múlik, s amelyek gazdasági, társadalmi és kulturális szempontból egyaránt szigetet, idegen testet jelentenek, már ha gondolunk valamit egy társadalom, egy gazdaság szerves fejlődéséről.

Egy elcseszett politika élet, egy balfasz kormányzat - no meg a gazdasági világrendszer válsága pedig hirtelen teljes szépségében mutatja meg a globális kapitalizmus félperifériájának helyzetét.

Ki-ki választhat, hogy Verdi Requiemjéből a Dies irae-t hallgatja meg

vagy Mozartéból a Lacrimosát

S közben elgondolkodhat társadalom és gazdaság viszonyán.

 

Szerző: rás  2009.02.23. 12:46 5 komment

Címkék: orbán globalizáció diósgyőr wallerstein világrendszer elmélet

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr194929021

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_10155 2009.02.23. 15:04:43

olyan nincs, hogy -- az elemzés olvasása közben azzal nagyokat bólogatva egyetértve -- mind a kettőt meghallgatja az ember; egymás után? :)

Ismeretlen_95957 2009.02.23. 15:24:19

A jó Viktor igazán tudhatná, hogy üzletben, politikában nincs barátság. Részemről inkább Mozart. Verdi mintha lőne.

Ismeretlen_78065 2009.03.17. 16:39:17

Nagyon tetszett ez az írásod. (Bocsi, még csak most jutottam idáig...)

Ismeretlen_46946 2009.03.18. 20:30:35

979: Kösz.

Spenót · http://ras.freeblog.hu/tags/Wallerstein/ 2010.10.19. 03:05:25

BT A Lacrimosa-t és a Dies irae-t nem lehet összahasonlítani. A "harag napja" nem méznyalás...