Szeretek külföldön járni, s bár a magam fogalmai szerint sokat utazom - egy évben többször is -, nem munkából, hanem a magam/magunk kedvére, nem vagyok „utazó" típus, tulajdonképpen mindig tartok az idegentől, a váratlantól, amely persze vonz is, különben nem mennék.

Először 16 évesen voltam külföldön: „Cseszkóban", gimnáziumi osztálykiránduláson. A három- vagy négynapos tátrai kirándulásról nemcsak a Csorba-tó meg a Lomnici-csúcs - a tavaszi hógolyózás - maradt meg az emlékezetemben, hanem hogy a vonatablakon keresztül Fecske cigarettát és téliszalámit adtam el, amiért aztán cipőt és valami szörnyűséges, csíkos nejloninget vettem. A 60-as évek eleje volt. Számunkra így nyílt ki a világ, egy a személyi igazolványhoz mellékelt, Csehszlovákiába, Lengyelországba, Romániába és Bulgáriába érvényes „betétlappal".

A következő utazás nagy kaland volt: két barátommal (múlt idő, akkor nagyon fontosak voltak, ma már csak az fontos, hogy akkoriban fontosak voltak) háromhetes lengyelországi körutat tettünk Lengyelországban - autóstoppal. Akkoriban (1966) ez szinte kötelező gyakorlat volt egy magyar fiatal számára: autóstop Lengyelországban; „Polak, wenger dva bratanki..." Volt, hogy száz kilométert utaztunk cementes zsákok tetején; volt, hogy egy egész napot ücsörögtünk egy néptelen országút szélén, az árokban; aludtunk szénapadláson, diákotthonban, apácáknál... Elmentünk (az akkor még nem turistalátványosság) Oświęcimbe (Auschwitz), megcsodáltuk Krakkó főterét, a gdanski óvárost, kergettük hosszú combú svéd lányok nyomát a Hell-félszigeten (azt mesélték, hogy vannak; nem voltak); indiánfilmet néztünk Varsóban, a „Sztálin-barokk" Kultúra és Tudomány Palotájában (nálunk még nem játszottak akkoriban), de amikor Winnetou teljes tolldíszben belovagolt és azt mondta: „Dzienku jem", akkor lefordultam a székről a röhögéstől.

A Balti-tengerbe csak bokáig tudtunk bemenni, olyan hideg volt, de két évvel később Bulgária, a Fekete-tenger csoda volt, barátokkal, barátnőkkel sátrazva. És ehhez az első bolgár úthoz tartozik, hogy Románián keresztül vonatozva 1968. augusztus 19-én érkeztem haza (másnap dolgoznom kellett), éppen megelőzve a következő napok csehszlovákiai bevonulás miatti határzárát.

1976-ban voltam először Nyugaton: nyolcnapos olaszországi társasutazás Velencétől Velencéig - Firenzével, Pisával, Rómával, Nápollyal, a capri Kék-barlanggal - maga az őrület persze, de az első kultúrsokk odafelé ért: Bécs, életem első szupermarketje, ahol nejlonfóliába csomagolt, tisztított zöldséget árultak. Olaszország aztán szerelem lett; azt hiszem Istennek és embernek nincs csodálatosabb közös alkotása, mint Toscana.

Egyik legemlékezetesebb utam egy nyugatnémet körút volt 1986-ban. Akkor párolgott el belőlem a németekkel szemben zsigerileg bennem élő előítélet. Nyugat-Berlinben kezdtünk; még állt a fal, kis faemelvényekről lehetett átkukucskálni, átborzongani felette Keletre (ahol én addig már többször jártam). Máig nem tudom megmagyarázni, de a fallal körülzárt Nyugat-Berlin a szabadságot árasztotta magából. Talán házigazdánk, Robert jóvoltából is, aki (nagyon) baloldali létére büszkén mutatta meg munkahelyét a (nagyon) jobboldali Springer kiadó nyomdáját, de elvitt a kreuzbergi lakásfoglalókhoz is. Hamburg, Bréma, Bonn, rajnai hajóút (a kellő helyen németül elszavalva a gimiben tanult Loreley, na jó, csak az első két versszak), Frankfurt, Fekete-erdő, München - nem a gazdagság nyűgözött le, hanem a nyugalom, a biztonság, a méltóság, az emberek tartása.

És most kéne beszélni Londonról és Párizsról, Barcelonáról és Granadáról, Rovinjról és a még szét nem lőtt mosztari Öreg-hídról, Korfuról és az athéni Akropoliszról, Szamarkandról és Kubáról... Meg persze Bécsről, ahova szinte hazajárok. Mert utazni, világot látni jó.

Mindezt abból az alkalomból írtam, hogy (első) amerikai utunkra készülök. Egy hónap; New York, Boston, Washington, autózás a régi 66-os úton Chicago és St Louis között, New Orleans, a Grand Canyon, Las Vegas, San Francisco. Teljesen saját szervezés, szállodák, repülők, autók lefoglalva, múzeumok összeírva. Izgalom. Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés egy embernek. K*a messze van!

Szerző: rás  2009.04.16. 22:38 10 komment

Címkék: amerika utazás

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr544929045

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_33859 2009.04.17. 03:00:47

Ha már végigjártam azt a sok szépet és érdekeset melyet felsoroltál, akkor talán egyszer majd én is megkívánom Amerikát. Talán... De azért neked nagyon szép utazást kívánok. (szép fotó rendel grandkanyonról)

anna 2009.04.17. 09:15:45

rás, off, de muszáj: az indexen azt olvasom, hogy az egyik boliviai merénylő valószínűleg eduardo rózsa-flores...

Ismeretlen_31312 2009.04.17. 10:01:31

"Hit the road Rás!"

Ismeretlen_10155 2009.04.17. 10:41:15

csodás utat! ;) OFF: remélem az USÁba egyszer majd én is elmegyek.

Ismeretlen_46946 2009.04.17. 10:42:44

Anna: Köszönöm, már gondolkodom. YsB, Jel, Platen, drc: köszönöm, még több mint két hét, május 3-án utazom, csak hát az útiláz. :) YsB: a kívánságok néha nagyon váratlanul tudnak jönni.

Zsezsnya 2009.04.17. 10:55:43

ÍrásOD eltemetett szabad életem emlékeit hozta felszínre: stoppos diákigazovány, Krakkó, Wawel... A többit "csak" elképzelem s jó szelet hozzá!

Ismeretlen_46946 2009.04.17. 12:46:39

Zsezsnya: :)

Karászyzoli · http://www.aisb.hu 2009.04.17. 13:27:35

"rás", azt el is felejtettem szerintem mondani, hogy 1980-ban egy barátommal Bostontól Los Angelesig stoppal bejártuk az újvilágot (visszafele Gréyhound, 3 nap 2 éccaka). Na az volt az igazi! 1984 ÁNÉ-s balhé aztán a Columbia Artists-os dolgok csak késõbb jöttek, az már nem volt olyan kalandos. Ha pl. Arizonában lep meg az éjszaka és sátoroznod kell érdemes az autópálya elválasztósávjában felverni a Csehszlovák sátrat ahogy mi tettük, oda ugyanis nem járnak a mérgeskígyók!

Ismeretlen_46946 2009.04.17. 14:05:57

Zoli: Máris indulok Stary Smokovecbe beszerezni a sátrat, hátha tényleg meglep az éjszaka az arizonai sivatagban. :)