Először 16 évesen voltam külföldön: „Cseszkóban", gimnáziumi osztálykiránduláson. A három- vagy négynapos tátrai kirándulásról nemcsak a Csorba-tó meg a Lomnici-csúcs - a tavaszi hógolyózás - maradt meg az emlékezetemben, hanem hogy a vonatablakon keresztül Fecske cigarettát és téliszalámit adtam el, amiért aztán cipőt és valami szörnyűséges, csíkos nejloninget vettem. A 60-as évek eleje volt. Számunkra így nyílt ki a világ, egy a személyi igazolványhoz mellékelt, Csehszlovákiába, Lengyelországba, Romániába és Bulgáriába érvényes „betétlappal".

A következő utazás nagy kaland volt: két barátommal (múlt idő, akkor nagyon fontosak voltak, ma már csak az fontos, hogy akkoriban fontosak voltak) háromhetes lengyelországi körutat tettünk Lengyelországban - autóstoppal. Akkoriban (1966) ez szinte kötelező gyakorlat volt egy magyar fiatal számára: autóstop Lengyelországban; „Polak, wenger dva bratanki..." Volt, hogy száz kilométert utaztunk cementes zsákok tetején; volt, hogy egy egész napot ücsörögtünk egy néptelen országút szélén, az árokban; aludtunk szénapadláson, diákotthonban, apácáknál... Elmentünk (az akkor még nem turistalátványosság) Oświęcimbe (Auschwitz), megcsodáltuk Krakkó főterét, a gdanski óvárost, kergettük hosszú combú svéd lányok nyomát a Hell-félszigeten (azt mesélték, hogy vannak; nem voltak); indiánfilmet néztünk Varsóban, a „Sztálin-barokk" Kultúra és Tudomány Palotájában (nálunk még nem játszottak akkoriban), de amikor Winnetou teljes tolldíszben belovagolt és azt mondta: „Dzienku jem", akkor lefordultam a székről a röhögéstől.

A Balti-tengerbe csak bokáig tudtunk bemenni, olyan hideg volt, de két évvel később Bulgária, a Fekete-tenger csoda volt, barátokkal, barátnőkkel sátrazva. És ehhez az első bolgár úthoz tartozik, hogy Románián keresztül vonatozva 1968. augusztus 19-én érkeztem haza (másnap dolgoznom kellett), éppen megelőzve a következő napok csehszlovákiai bevonulás miatti határzárát.

1976-ban voltam először Nyugaton: nyolcnapos olaszországi társasutazás Velencétől Velencéig - Firenzével, Pisával, Rómával, Nápollyal, a capri Kék-barlanggal - maga az őrület persze, de az első kultúrsokk odafelé ért: Bécs, életem első szupermarketje, ahol nejlonfóliába csomagolt, tisztított zöldséget árultak. Olaszország aztán szerelem lett; azt hiszem Istennek és embernek nincs csodálatosabb közös alkotása, mint Toscana.

Egyik legemlékezetesebb utam egy nyugatnémet körút volt 1986-ban. Akkor párolgott el belőlem a németekkel szemben zsigerileg bennem élő előítélet. Nyugat-Berlinben kezdtünk; még állt a fal, kis faemelvényekről lehetett átkukucskálni, átborzongani felette Keletre (ahol én addig már többször jártam). Máig nem tudom megmagyarázni, de a fallal körülzárt Nyugat-Berlin a szabadságot árasztotta magából. Talán házigazdánk, Robert jóvoltából is, aki (nagyon) baloldali létére büszkén mutatta meg munkahelyét a (nagyon) jobboldali Springer kiadó nyomdáját, de elvitt a kreuzbergi lakásfoglalókhoz is. Hamburg, Bréma, Bonn, rajnai hajóút (a kellő helyen németül elszavalva a gimiben tanult Loreley, na jó, csak az első két versszak), Frankfurt, Fekete-erdő, München - nem a gazdagság nyűgözött le, hanem a nyugalom, a biztonság, a méltóság, az emberek tartása.

És most kéne beszélni Londonról és Párizsról, Barcelonáról és Granadáról, Rovinjról és a még szét nem lőtt mosztari Öreg-hídról, Korfuról és az athéni Akropoliszról, Szamarkandról és Kubáról... Meg persze Bécsről, ahova szinte hazajárok. Mert utazni, világot látni jó.

Mindezt abból az alkalomból írtam, hogy (első) amerikai utunkra készülök. Egy hónap; New York, Boston, Washington, autózás a régi 66-os úton Chicago és St Louis között, New Orleans, a Grand Canyon, Las Vegas, San Francisco. Teljesen saját szervezés, szállodák, repülők, autók lefoglalva, múzeumok összeírva. Izgalom. Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés egy embernek. K*a messze van!