A fel nem tett kérdésekről, az el nem hangzott, de még csak meg sem gondolt vagy elfojtott miértekről (is) ír Günter Grass Hagymahántás közben c. önéletrajzi regényében.
A könyv három éve jelent meg, magyarul is bő két éve olvasható, én most vettem meg, mert most volt akciós. (Homérosz is kibírta két és fél ezer évig nélkülem.) Egyébként 2006 augusztusában még a Vajszínűn írtam róla (ottani bejegyzéseim ömlesztve találhatók a Rásblog első bejegyzéseként), pontosabban nem a könyvről, és nem is én írtam, hanem Grass, mert a könyvet beharangozó interjú kapcsán kitört „botrány" és csámcsogás - bevallotta, hogy 17 évesen a Waffen SS tagja volt - kapcsán az előző könyvéből, a Ráklépésben címűből idéztem; tudsz még követni nyájas olvasó?
Szóval Grasst olvasom, aki hol szégyenkezve, hol értetlenül konstatálja, hogy 10-15 éves korában nem kérdezett, nem kételkedett. Hitt Hitlerben, természetes volt számára, hogy belépett a Hitlerjugendbe, 16 évesen önként jelentkezett katonának (danzigi lévén tengerész szeretett volna lenni, sőt tengeralattjárón szolgálni, de páncélos lövésznek képezték ki).
„Azt, amit jelennek nevezünk, a múló mostmostmostot mindenkor beárnyékolja egy múltidejű most, úgyhogy még az előre vezető, jövőnek nevezett menekülőúton is visszahúznak az ólomlábak." Ilyen gyönyörűen elgondolkodtató, megállásra késztető mondatokat ír Grass (illetve a fordító, Győri László).
Még csak 1945 áprilisánál tartunk (tartok), megsebesült, úgy lesz mindjárt vége a háborúnak, hogy ő még nem is lőtt (a hazáért, a Führerért), és persze még nem tudhatom, mit ír majd a végső összeomlásról - nem Németországéról, a Harmadik Birodaloméról, hanem a sajátjáról, ami után évtizedekig nem beszél múltjának erről a darabjáról. Csak éppen minden könyve erről (is) szól.
Tegnap valakivel beszélgetve futólag megemlítettem a könyvet, Grass tépelődését, mire az illető - művelt, értelmes, politizáló ember, speciel erről a könyvről, a körülötte kavart botrányról még csak nem is hallott - azt mondta: „Milyen hülye ez a Grass! '46-ban vagy amikor belépett a Szociáldemokrata Pártba, ki kellett volna állnia és elmondani, hogy fiatalon, éretlenül besorozták a Waffen SS-be, és azzal túl lett volna az egészen."...
Szóval, engem a fel nem tett kérdések, a Miért? hiánya foglalkoztat. S persze nem a Grasséi, hanem a sajátjaim. Nekem még az a mentségem sincs, mint Grassnak, hogy gyerek voltam, amikor nem kérdeztem. Felnőttként is kétségbeesett erőfeszítéssel - hülyeséggel, cinizmussal? - fojtottam el magamban a kételyt, akartam - és tudtam - hinni. Credo quia absurdum est, mondta Tertullianus. Ja.
Miközben Marx azt tanította: De omnibus dubitandum.
Hinni vagy kételkedni? Mi a kényelmesebb?
Túl vagyok a saját hagymám lehántásán?
„Én pedig - jóllehet a háború kitörésével véget ért a gyermekkorom - nem tettem már föl újra és újra ismétlődő kérdéseket.
Vagy éppen azért nem mertem kérdezni, mert nem voltam már gyerek?
Mint a mesében - csak a gyerekek teszik fel a helyes kérdéseket?
Lehetséges, hogy a félelem némított el, hogy egy mindent a feje tetejére állító választ kapok?"
Utolsó kommentek