"Odahajtottunk a hetvenkilences sírhely mögé, s leraktuk a szerszámokat, cementet, kavicsot, homokot, a talapzatot és a kicsit zsírosan fénylő mészkő síremléket. A háromkerekű ugrott egyet, mikor rakodófelületéről a fagörgők segítségével rágurítottuk az odakészített ládákra a kőlapot. Korneff eltávolította a sírdomb fejrészéről az ideiglenes fakeresztet, amelyen H. Webknecht és E. Webknecht neve állt, én a kezébe adtam a furdancsot, s ő nekiállt kifúrni a lyukat a kavicsbeton tartópillérnek - a temetői szabályzat értelmében hatvanegy centi mélyre kellett fúrnia -, miközben én vizet hoztam a hetes parcelláról és elkészítettem a habarcsot. Éppen készen lettem vele, amikor Korneff is bejelentette - ötvenegy centiméternél -, hogy kész, mire én nekiláttam megtölteni a habarccsal a két lyukat, Korneff meg lihegve leült a sírkőre és megtapogatta tarkóján a furunkulusokat. - Hamarosan megérnek. Mindig megérzem, mikor fognak kifakadni. - Alig figyeltem rá, csak tömködtem a lyukakba a habarcsot. A hetes parcella felől egy protestáns temetési menet vonult lassan a nyolcason keresztül a kilences felé. Mikor három sorral arrább elhaladtak előttünk, Korneff lecsúszott a sírkőről és a temetői előírások szerint levettük a sapkánkat, amíg a lelkész, a koporsó meg a hozzátartozók el nem vonultak. A koporsó mögött magányosan lépkedett egy gyászruhás, nyiszlett kis asszony. Az utána következők mind magasabbak éstestesebbek voltak.

- Jóságos úristen! - nyögött fel mellettem Korneff. - Az az érzésem, hogy kifakadnak, mielőtt még felállítjuk a sírkövet.

Közben a temetési menet megérkezett a kilences parcellához, elhelyezkedett a sír körül, és felhangzott a lelkész föl-le hullámzó hangja. A beton közben már kötött, rátehettük volna a talapzatot az alapozásra. Csakhogy Korneff hasra feküdt a sírkövön, sapkáját begyömöszölte a homloka és a kő közé, hátrahúzta a zakója meg az inge gallérját, hogy tarkóját szabaddá tegye, miközben a kilences parcella felől a szellő hozzánk sodorta a nyolcasra a megboldogult életrajzi adatait. Kénytelen voltam felmászni a sírkőre, és ráülni Korneff hátára. Akkor láttam, mi a nagy helyzet: két furunkulusa volt egymás mellett. egy későn jövő hatalmas koszorúval csörtetett a kilences parcella és a lassan már végéhez közeledő prédikáció felé. Egyetlen rántással eltávolítottam a ragtapaszt, egy bükkfalevéllel letöröltem az ichtiolkenőcsöt, és szemügyre vettem a két daganatot. Majdnem egyforma nagyok voltak, kátránybarna színük kezdett sárgába átmenni. - Imádkozzunk! - sodródott hozzánk a felszólítás a kilences parcelláról. Jeladásnak fogtam fel, félrehajtottam a fejem, s egyszerre nyomkodtam meg húzkodtam hüvelykujjaim alatt a bükkfaleveleket. - Miatyánk... - Korneff zsörtölődött: - Ne nyomd! Huzigáld! - Huzigáltam. - ...tessék meg a Te neved. - Korneff együtt imádkozott velük: - ... jöjjön el a Te országod. - Mivel a huzigálással nem mentem semmire, ismét nyomkodni kezdtem. - Legyen meg a Te akaratod... - Csoda, hogy nem durrant. Aztán mégegyszer: - ... add meg nekünk ma. - Korneff ismét velük mondta: - ... vétkeinket és ne vígy minket a kísértésbe... - Több volt bennük, mint gondoltam. - ... az ország, a hatalom és a dicsőség. - Kinyomtam a véres maradékot. - Mindörökké, ámen. - Mikor még egyet nyomtam rajta: - Ámen! - mondta Korneff, s még egy utolsót húztam: - Ámen! - A kilences parcellában már kondoleálni kezdtek, de Korneff egyre csak ámenezett. Még mindig hason feküdt a sírkövön, és megkönnyebbülten nyögte: - Ámen! -, és hozzátette: - Maradt még egy kis cemented a talapzat alá? - Maradt. Mire: - Ámen!

A pillérek közé terítettem a megmaradt néhány lapát kötőanyagot. Akkor Korneff lecsúszott a csiszolt betűkről, és Oskar megmutatta neki a színes őszi faleveleket és a két furunkulus ugyancsak színes tartalmát. Fejünkre tettük a sapkát, megmarkoltuk a követ, s miközben a kilences parcellán szétoszlott a gyászoló gyülekezet, felállítottuk Hermann Webknecht és Else Webknecht (szül. Freytag) sírkövét." (Günter Grass, ford.: Szíjgyártó László)