„Megpróbálunk őszinte beszámolót írni, és szerkesztői kommentár nélkül megörökíteni azt, amit látunk és hallunk, semmiféle következtetést nem vonva le olyan dolgokból, amelyeket nem ismerünk kellőképpen."

John Steinbeck fogalmazza meg e szavakkal Robert Capával 1947-ben tett szovjetunióbeli riportútjuk célját. 1947 a hidegháború kezdetének az éve. Még erős a világháborús szövetség emléke, és már erős a kölcsönös bizalmatlanság. 1947 márciusában hirdeti meg Truman amerikai elnök „a kommunizmus feltartóztatásának" programját, vagyis hogy az USA pénzzel és katonai erővel is segíti azokat az országokat, amelyek szembeszállnak a szovjet terjeszkedéssel (ez akkor konkrétan Görög- és Törökországra vonatkozik); júniusban hirdetik meg a Marshall-segélyt, amelyet alig egy hónappal később a Szovjetunió és a befolyása alatt lévő országok elutasítanak. Magyarországon 1947 a „Köztársaság elleni összeesküvés", a Kisgazdapárt szétverésének, Kovács Béla főtitkár szovjet elhurcolásának (február), Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatásának és emigrációba kényszerítésének (május) és a „kékcédulás" választásoknak (augusztus) az éve.

„Nem szabad kihívó hangot megütnünk, és törekednünk kell arra, hogy amit megmutatunk, ne legyen se kritikus, se túl előnyös" - írja ezeket tudva jogos óvatossággal Steinbeck.

40 napot töltenek a Szovjetunióban - Moszkvában, Kijevben, Sztálingrádban, Grúziában. Háborús romok, szegénység, kosz, Sztálin-kultusz, hihetetlen bürokrácia - és emberek. Akik legalább annyira kíváncsiak az amerikaiakra, mint az író-fotoriporter páros rájuk.

S mindezek eredménye egy hihetetlenül szórakoztató és érdekes útinapló. Steinbeck finom iróniával és távolságtartással, ugyanakkor mély együttérzéssel írja le, amit látnak, a lapokon átüt az a jellegzetesen szovjet élet és gondolkodásmód, amivel én majd bő két évtizeddel később találkozom - szinte változatlanul. Az az igazság, hogy Capa fotói (kb. 4000-t készített az út során, s ebből 70 került be a könyvbe), többnyire csak illusztrálják a Steinbeck által leírtakat, ritkán adnak hozzá valami többletet. (A könyv a három hete zárult Capa-kiállítás alkalmából jelent meg.) És még egy lényegi jellemzője a beszámolónak: a szeretet. Steinbeck egyszerűen szeretni akarja az oroszokat, ukránokat, grúzokat, Moszkvát és Tbiliszit - s ez általában sikerül is neki, bár nem könnyű. S van, amikor egyszerűen csak megrendül. (A háború után két évvel vagyunk, a Szovjetunió 25 millió embert veszített, azok közül a szovjet fiúk közül, akik 1941-ben voltak 18 évesek, csak minden tizedik érte meg a háború végét.)

Egy (bő) részlet sztálingrádi élményeikből. Az 1942-43 telén itt lezajlott csata a háború (egyik) fordulópontja volt (ennek egyik mellékhadszintere volt a Don-kanyar és a 2. magyar hadsereg ottani pusztulása).

„Meg akartuk nézni a híres sztálingrádi traktorgyárat, és szerettünk volna fényképezni benne. Mert olyan gyár volt az, ahol akkor sem hagyták abba a tankok gyártását, amikor a németek már lőtték őket. És amikor a németek túl közel kerültek, a munkások letették a szerszámaikat, megvédték a gyárat, aztán szépen dolgoztak tovább...

A gyár a város szélén áll, és ahogy robogtunk a magas kémények felé, láttuk, hogy a környékén mindenütt feltépték, szétmarcangolták a földet a lövedékek, és a gyárépületek félig romokban állnak. Két kapuőr kijött, szemügyre vették Capa fotósfelszerelését, visszamentek, telefonáltak, majd mindjárt ezután még több őr jött ki. Ők is megnézték a fényképezőgépeket, és telefonáltak. Könyörtelen döntés született. Még a buszból sem hozhattuk ki a fényképezőgépeket. Most már a gyárigazgató is velünk volt, meg a főmérnök, és fél tucat más tisztviselő. És amint elfogadtuk a döntést, mindenki rendkívül nyájas lett. Mindent megtekinthetünk, de lefényképeznünk semmit sem szabad. Ez nagyon elszomorított minket, hiszen ez a traktorgyár a maga módján ugyanolyan pozitívumnak számít, mint az ukrajnai szövetkezeti gazdaságok. Itt, ebben a gyárban, amelyet a saját munkásai védtek meg, és ahol ugyanazok a munkások most traktorokat építenek, itt lehetett igazán rátalálni az orosz honvédelem szellemére. És ugyanitt kellett szembetalálkoznunk a fényképezőgéptől való rettegés legképtelenebb és legszélsőségesebb formájával...

   Azért sem értjük, miért nem engedtek fényképezni ebben a gyárban, mert ahogy végigmentünk rajta, láttuk, hogy szinte minden gépsora, berendezése amerikai, és kísérőink se titkolták, hogy ugyancsak amerikai mérnökök, technikusok tervezték a futószalagot, ők dolgozták ki az összeszerelés módszerét...Ráadásul nem is a gyárat, hanem a munkásokat akartuk fényképezni, férfiakat és nőket munka közben. A sztálingrádi traktorgyárban nők végzik a munka nagy részét. De nem volt kiskapu, a tabu élt. Egyetlen képet sem készíthettünk. Mély és vak a fényképezőgéptől való félelem.

   Nem sikerült megtudnunk azt sem, hány traktor készül naponta, mert ez ellenkezett volna az új törvénnyel, amely az ipari információ megosztását a hadititok kiadásával egyenrangú hazaárulásnak tekinti...

   ...

És ez az a hely, ahol a munkások tankokat építettek, miközben robbanó lövedékek süvítettek keresztül az épületeken, és apránként lerombolták a gyárat. Volt valami rettenetesen jelképszerű ebben a gyárban, ahogy egymás mellett láthattuk a két legnagyobb emberi potenciál - a termelés és a pusztítás - eredményeit.

   Capa gyászba borul, ha nem fotózhat, és itt különösen mélyen gyászolt, mert a szeme lépten-nyomon meglátta azokat a kontrasztokat, szögeket, beállításokat, amelyek jelentésen túli jelentéseket hordoztak

   -Két képpel itt többet tudtam volna megmutatni - kesergett -, mint amennyit sok ezer szó leírni képes."

*

Egyébként - egyáltalán nem mellékesen - az Orosz naplót Platentől kaptam születésnapomra, másodajándékként ahhoz, hogy pompás fotótörténeti sorozatának egyik izgalmas darabját is nekem ajánlotta.

*A riporter tisztessége volt a címe a közelmúltban a Capa-kiállításról szóló bejegyzésemnek.