Máténak (nov. 28-i bejegyzés), mert egy kommentben nem tudnám elmondani.
Nekem is vannak pont ilyen élményeim - csak egészen mások.
A gyermekotthonban („gyiviben"), ahol a középiskola után dolgoztam (írtam már erről), hatalmas hálótermek voltak, 36-an aludtak emeletes ágyakon, ha az intézet éppen túlzsúfolt volt, akkor többen is, mert egy-egy ágyra két gyerek is jutott. Sok cigány is volt köztük, de ez akkor - jó 40 éve - nem számított, nekem biztos nem, és nem emlékszem, hogy bárki megkülönböztette volna őket. A falakon „természetesen" nem voltak poszterek, egyáltalán semmi személyes dolognak nem volt helye; ha valakinek valamije volt, az a párna alatt, matracba dugva tartotta.
Szerettem. Szörnyű volt, de én szerettem. Mert voltak gyerekek - 12-16 éves srácok -, akiket lehetett szeretni, akik sóvárogtak a szeretet után, s képesek voltak eltűrni, ha végül megkapták. Mit jelentett, hogy szerettem őket? Például, hogy ha valamelyik nagyon renitens volt, akkor pofon helyett (igen, néha pofon után) megkérdeztem, hogy mi baja. És érezte rajtam, hogy tényleg érdekel, mi baja. Reggelenként 6-ra jártam, 7-kor volt ébresztő. A gyermekfelügyelő kolléganők ilyenkor vasalták a frissen mosott intézeti ruhákat, én ez alól fel voltam mentve. De volt egy 16 éves, tisztaságmániás kedvencem, B., aki - ki tudja, honnan szerzett - saját nadrágban járt, amit rendszeresen kimosott és este az ágy végébe teregetett száradni. Egy hajnalban fogtam magam, és kivasaltam neki, aztán már mindig, és egyre többet. Ugyanis jó néhány srác ettől fogva szintén mosott, teregetett, és én nem tehettem meg, hogy nekik ne vasaljak.
A katonaságnál szintén hatalmas hálóterem volt, az egész egyetemista századnak, kb. 120 embernek. Sűrűn egymás mellett álló, szalmazsákos, emeletes ágyak, stokik, amelyre este elvágó rendbe kellett a ruhánkat hajtogatni. A háló távoli szegletében szénnel (vagy koksszal?) fűtött vaskályha. Baromarcú tisztesek, akik gyűlölték az „egyetemista urakat", akik az ő két évükkel szemben csak 11 hónapra jöttek. Igen, ők is hozzátartoztak a hálóteremhez, mert ott aludtak, s ha részegek voltak, kéznél voltunk egy kis szórakozásra. Ez nem velem történik, én ezt kívülről látom - mondogattam, és az Illés-sláger sorait ismételgettem: „Fejükre is állhatnának, érdekelni nem tudnának ők."
Két hónapig éltem ott, mert egy szerencsés baleset következtében kórházba, majd onnan vissza a gyengélkedőre kerültem. Ez jól fűtött, 6-8 (matracos) ágyas szoba volt. Több részletben kb. egy hónapot töltöttem ott, s hamar kialakult, hogy a többiek délutáni szabadidejében „audienciát tartok": volt 4-5 srác, aki nagyon rosszul viselte a 37. Budapesti Forradalmi Ezredet (amely egyébként Kalocsán állomásozott), és ezt előttem nem kellett restellnie, talán mert az ágyhoz kötve én még gyengébbnek tűntem. Azt hiszem fontos voltam nekik - mindenképpen fontosabb, mint ők nekem, aki rövidesen elbúcsúzhattam tőlük. Egyikük még a katonaságnál, másikuk már egyetemistaként lett öngyilkos. Akivel még egyetemistaként is megmaradt a barátság, az a 70-es években disszidált. S van, akivel néha ma is összefutunk az uszodában, s váltunk néhány kedvesen érdektelen mondatot.
Utolsó kommentek