Tegnap jöttem haza Moszkvából, öt napot töltöttem a világforradalom hajdani fővárosában. Előtte és utána mindenkinek magyarázkodnom kell(ett), hogy nem a saját pénzemen, hanem egy gazdag barátom jóvoltából szilveszterezhettem a világ egyik legdrágább városában. Szégyellem, de k* jól éreztem magam. (Nem is szégyellem, hehe, legfeljebb Platen megszid, hogy bezzeg külföldön minden tetszik nekem, csak itthon fanyalgok.)
Hazaérkezve a szombati újság címlapján moszkvai tudósítás fogadott: szilveszter napján gumibotos rendőrök vertek szét egy ellenzéki tüntetést Moszkva (majdnem) központjában, letartóztattak egy nemzetközileg ismert 82 éves polgárjogi aktivista nőt is. A tévéhíradó pedig arról számolt be, hogy az orosz kormány elrendelte, fél liter vodka ezentúl nem lehet olcsóbb 500 rubelnél (3250 Ft)* 89 rubelnél (580 forint), így próbálván gátat vetni az alkoholizmusnak – a kommentár szerint aligha sikerrel. Oroszországról emellett még tudni lehet, hogy kőolaj, földgáz meg Putyin.
Nem Oroszországról akarok most írni (amelyet már nem ismerek, de tudom, hogy nem azonos a bizonyos fokig kirakat jellegű Moszkvával vagy Szentpétervárral), hanem arról, hogy a világ egyik legizgalmasabb kozmopolita metropoliszában jártam. Idegenben és mégis otthon.
Ebben a blogban (valamint thomasnál kommentelve) már sokszor írtam az oroszok, az orosz kultúra (sőt, nem szégyellem, a hajdani Szovjetunió) iránti vonzalmamról; orosz szakot végeztem, a harmadévet (1969-70) Vlagyimirban, az ötödév felét Leningrádban (Szentpétervár) töltöttem, a következő két évtizedben pedig néhányszor hivatalos úton jártam ott, utoljára 1993-ban. Nos, a mai városnak semmi köze, nem hogy a diákkoroméhoz, hanem a bő másfél évtizeddel ezelőttihez sem.
Moszkva lakossága ma 10,5 millió, az agglomerációval együtt csaknem 15 millió, és ehhez jön még napi 4-5 millió, aki vidékről, külföldről megfordul a városban. Nyüzsgés, pezsgés, ember- és autóáradat, új iroda-, kereskedelmi és szórakoztatóépületek sokasága, csillogás, elképesztő gazdagságú – Londonból, Rómából ismert – üzletek, áruházak. És rend, szervezettség. Kedden egész nap esett a hó, vagy 20 centi hullott, a városban (a városközpontban?) egy pillanatra se akadt el a közlekedés (legalábbis nem jobban, mint a hétfői hómentes dugóban, amikor taxival 2 óra alatt araszoltuk végig a repülőtér és a városközpont közötti – szombaton félórás – utat); igaz, a szállodánk utcájában péntek este majd a lábunkat törtük, úgy csúszkáltunk a jeges járdán. A bennszülötteknek egyébként valószínűleg genetikailag kódolt járásuk lehet, hihetetlen biztonsággal közlekednek.
Ha moszkvai közlekedés, akkor metró. A barátom, aki most járt ott először, tátott szájjal nézte a Ploscsagy Revoljucii (Forradalom tere) harci pózba merevült bronzszobrait; a Komszomolszkaja állomás hatalmas bronzcsillárai láttán pedig elkezdett dühöngeni: „Ha ezeknek egyszer elfogy az olajuk, itt kurva sötét lesz.” Aztán a Kurszkaja székesegyház nagyságú, kupolás előcsarnokában lefotózta a lanterna feliratát, amely azt adja tudtul, hogy „Minket Sztálin nevelt a nép iránti hűségre, munkára, a hazáért való hőstettekre, és Lenin világította meg számunkra az utat.” Ez a felirat valószínűleg rekonstrukció, mert Sztálin neve aligha maradhatott ott, miután 1961-ben holttestét eltávolították Lenin mellől a mauzóleumból és Sztálingrádból is Volgográd lett.
Fura a mai Oroszország viszonya a szovjet múlthoz. Thomas tavaly nyomon követte az „Oroszország neve” szavazást, amelyen hosszú időn át Sztálin vezetett. Mindenesetre nem csak a metróállomások őrzik a kommunista építés és harc dicsőségét. Nem tudom, hány Lenin-szobor áll még az országban, én most az Oktyjabrszkaja téren láttam egy hatalmasat. És voltunk a Lenin Mauzóleumban is. A sor ma már nem a Vörös tér közepén, hanem a szélén húzódik, rövidebb is, de azért van; és majdnem megismétlődött a viccbeli jelenet, miszerint a hosszú sor miatt szörnyülködő külföldinek felajánlják, hogy 10 dollárért kihozzák. Elfogadtuk ugyanis egy hozzánk sündörgő polgártárs ajánlatát, aki fejenként 200 rubelért a sor elejére vitt minket. A bebalzsamozott holttest egyébként mintha gipszből lenne…
Moszkvában az egyik leginkább lenyűgöző dolog a múlt és a jelen természetes keveredése. Ezt mutatja a Wikipédiáról kimásolt fotókollázs; a második sor első képe a Megváltó Krisztus székesegyház, amelyet az 1880-as években a Napóleon feletti győzelem emlékére emeltek, 1931-ben Sztálin leromboltatta, hogy a helyén felépítsék a Szovjetek Palotáját (nem valósult meg), és a 90-es években Luzskov főpolgármester 200 millió dolláros költséggel – nagy viták közepette – újjáépíttette, az új moszkvai megalománia jegyében.
Természetesen megnéztük a Puskin Múzeum 20. századi francia anyagát, és most először láttam a Tretyakov Galéria új épületét, benne az 1910-es, 20-as évek orosz-szovjet avantgard festményeit, szobrait, amelyek hajdanán évtizedekig a raktárban pihentek (de ha lett volna idő, akkor a szocialista realizmus évtizedeinek alkotásait és persze a maiakat is megnézhettem volna). Volt még a programban dzsesszklub, étterem az Arbaton (ahol ott is felejtettem a fényképezőgépemet, és másnap hiába mentem vissza, de a kaja nagyon jó volt), néhányszor a Vörös tér, a káprázatos GUM áruházzal és egy a tér közepén létesített korcsolyapálya gyorsbüféjében (mákos palacsinta), séta a Tverszkaján (azelőtt Gorkij utca), a Jeliszejev élelmiszer-áruházzal és egy nagyszerű kávéházzal – egyáltalán mindenhol éttermek, kávéházak, gyorsbüfék, általában nagyon készséges, fiatal (már nem a szocialista „kereskedelemben” szocializálódott kiszolgáló személyzettel), és január elsején levezető séta és ebéd a napsütötte Kolomenszkojéban.
A GUM. Mindig is legenda volt Moszkva legnagyobb áruháza. A 70-es évek elején a választékot az jellemezte, hogy emelethosszan legfeljebb két-három méretű, azonos színű inget vagy öltönyt lehetett kapni. Az usankám (fülessapka) egy számmal kisebb a fejemnél, akkor csak ilyen volt. Nagyon szerettem viszont a leghidegebb télben is az áruház előtt álló, vastag bekecsbe és fekete halinacsizmába öltözött nénit, aki gőzölgően friss káposztás és húsos pirozskit árult. Amikor 1993-ban ott jártam, akkor nyitották meg az újjáalakított és privatizált GUM-ot, luxusmárkák butikjaival. Most újévi díszbe öltözve, az emeleteket, párkányzatot kiemelő lámpafüzérekkel mesebeli kastélyként csillogott - de a fánkárus néni már nem volt sehol.
Ja, és nemhogy ellenzékivel nem találkoztam, de részeg embert is ha ötöt láttam az öt nap alatt.
* Rosszul emlékeztem, mit mondtak, de aztán láttam leírva is a hírt.
Utolsó kommentek