(drc kommentje nyomán bővült a 6-ai bejegyzés a moszkvai Novogyevicsi-kolostor kórusának felvételével)

С Рождеством и наступающим Старым Новым годом!

A mellékelt üdvözletet kaptam egy orosz barátomtól a pravoszláv karácsony és újév alkalmából, ami két héttel követi a miénket, a Gergely naptár szerintit. A cirill betűs szöveg a küszöbönálló „sztárüj nóvüj godról” beszél, amit elsőre „régi újévnek” fordítottam, holott valójában a régi időszámítás szerinti újévet jelenti.

Ez szerintem önmagában is érdekes, valójában azonban csak ürügy arra, hogy egy kicsit templomról, vallásról írjak. Mint az előző bejegyzésből kiderül, Moszkvában szilvesztereztem. December 31-én délután a barátaimat elvittem egy pravoszláv istentiszteletre (oroszul служба/szlúzsba – a szó első jelentése szolgálat), lássanak ilyet is. Nem vagyok vallásos, kifejezetten ateista, materialista vagyok, de egyrészt a vallást, a templomot minden kultúra lényegi részének tartom, másrészt viszont a pravoszláv (ortodox) szlúzsbát kifejezetten szeretem. Először 1970-ben az akkor Zagorszknak nevezett (ma Szergijev Poszad), Moszkva környéki kolostorvárosban láttam ilyet. A Szovjetunióban akkoriban nem sok templom működött; ide orosz barátaim vittek el, húsvétkor. Földbe gyökerezett lábbal álltam végig a vagy kétórás szertartást. Lenyűgözött az ortodox templomokra jellemző gazdag díszítés, az orgona nélküli ének – inkább kántálás – is, de mindenekelőtt a vallásos hitnek a hazai katolikus vagy protestáns templomokban sosem tapasztalt mély, őszinte, rajongó kinyilvánítása. Lényegében egybeesett ez azzal, hogy harmadéves orosz szakosként Dosztojevszkijt (és Tolsztojt) olvastam, „személyes ismerősöm” lett Miskin herceg és Aljosa Karamazov, s egy életre belém vésődött Ivan Karamazov rettenete: „ha nincs Isten, akkor bármi megtehető”. Így együtt Zagorszk és Dosztojevszkij sok mindent megértetett velem…

És most egy ugrás. December közepén készültem egy adventi bejegyzésre, de aztán elmaradt. Két dolgot akartam akkor megírni. Az egyik, hogy megsértettem valakit, aki nagyon közel áll hozzám: megjegyzéseket tettem arra, hogy nemhívőként advent vasárnapjain misére ment új családjával; meg kellett magyarázza, hogy milyen fontos formálódó életükben a rítus, és ha párja vallásos, akkor neki is ott a helye ilyenkor vele együtt. Szégyelltem, hogy ezt magamtól nem értettem meg. Igen, a vallás egyik funkciója, hogy formát adjon az életnek, és ezt tulajdonképpen magam is átéltem, amikor – ismétlem: vallástalanként – keresztapa lettem, szabályos egyházi szertartás keretében.

Ezzel együtt zavar, hogy sok emberen észreveszem: illendőségből, konformizmusból, mindenféle hit, meggyőződés nélkül „használja” a vallást, a templomot. És itt jött be a másik (akkor megíratlan) szál, ennek ellentéte, az őszinte, egyszerű hit megnyilvánulása. Budaszentlőrinci pálos kolostor romjai. Egy napsütéses decemberi délelőtt a Budakeszi úton elvetődtem a 14. századi, budaszentlőrinci pálos kolostor romjaihoz. A hajdani épületeknek csak az alapja áll, de így is fenséges, áhitatot keltő látvány – remélem, átjön a képeken. Különösen megkapó volt az oltár szerepét betöltő kisebbik kereszt, a friss virágokkal, koszorúval, sőt a műanyag hattyúval. Arra gondoltam, ha valaki idejön, annak tényleg hinnie kell, annak valóban fontos, hogy Krisztus születésének ünnepére vár.
Függetlenül attól, hogy nekem jelent-e ez valamit.

Szvoim obrjadom v csuzsuju cerkov nye vhogyi! – figyelmeztet az orosz mondás, vagyis hogy ne a magam szertartásával, szokásaival lépjek be egy idegen templomba. Értsem meg, és tiszteljem mások meggyőződését.