„A kommunizmus egyike azoknak a szavaknak, amelyek nagy ígéreteket és a jövőre vonatkozó álmokat hordoztak magukban – és ez a szó történetének legsúlyosabb sebesülését akkor szenvedte el, amikor az állami-bürokratikus gondolkodás foglyává és egy totalitárius történelmi kísérlet szolgájává vált. A kérdés mármost az, hogy ezekből a ’sebesült szavakból’ van-e olyan, amelynek meggyógyítása és talpra állítása, újbóli útnak indítása megéri a fáradságot.”(Daniel Bensaïd)

A címben szereplő, Rosa Luxemburgtól származó idézet volt a két hete Párizsban A kommunizmus hatalma címmel megrendezett nemzetközi elméleti konferencia mottója.

Részletek Népszabadság beszámolójából:

A kommunizmus kísértetének visszatérése egyelőre kevésbé mozgalomként, mint inkább virágzó teoretikus útkeresésként szembeötlő: de hát végül is ennek a kettőnek a viszonya mindig is a kommunizmus/szocializmus/anarchizmus (végső soron ezek szinonimák) legfontosabb kérdése volt. Ma a kérdés – némiképp leegyszerűsítve a dolgot – a következőképen hangzik: hogyan érhető el, hogy a marxi – tehát nem szociológiai – értelemben vett proletariátus különböző csoportjai, melyek egymás ellen való kijátszása („bevándorlók”/„őslakosok”, munkanélküliek/„segélyből élők”, állami/ magánalkalmazottak, állandó munkahelylyel bírók/prekariátus, cigányok/„fehérek” stb.) a „felülről jövő osztályharc” legfontosabb eleme és a fasizmus térnyerésének első számú oka, egy közös teóriában harcuk azonosságára ismerjenek? Teória és praxis, mint a régi szép időkben: az eltűnt forradalmi alany nyomában...

…

Ma már – legalábbis ebben a körben – közhely, hogy a marxizmus legnagyobb erénye (túl filozófiai, közgazdaságtani, szociológiai, történeti érdekességén) az, hogy forradalmi elmélet: az objektív formula („a társadalom története az anyagi termelés, illetve termelőerők és a termelési viszonyok közti ellentmondások története”) és a szubjektív formula („a társadalom története osztályharcok története”) egymást magyarázzák, ugyanannak a valóságnak a két oldalát jelentik. Erre utalt a konferencián Tamás Gáspár Miklós is, mikor kifejtette, hogy a kommunizmus ereje végső soron abból jött, hogy hadat üzent a régi világ rendjének, erkölcsének, intézményeinek: a kommunizmus hatalmassága éppen radikalizmusának félelmetessége volt.

…

Talán Magyarországról ez is kevéssé látszik, de a teoretikus küzdelmek már maguk mögött hagyták „1989” szellemét: a kommunizmus/totalitarizmus vitát, a kommunizmus megfeleltetését a sztálinizmusnak és más ehhez hasonlóan vaskosan ideologikus elképzeléseket… A kommunizmus nagy valószínűség szerint nemcsak a sztálinizmus ballasztjától szabadult meg – ez annál is természetesebb, mivel a kommunizmus mellett ma is kitartó értelmiségiek és más mozgalmárok amúgy is jelentős részben antisztálinisták voltak –, hanem a bolsevizmus más alakváltozataitól is. A mai kommunizmus, mint „eszme”, erősen befolyásolt az anarchisták évszázados szellemi hagyománya által: a sokáig kitagadott eszmei áramlatok a kollektivista anarchistáktól a forradalmi szindikalistákig, a tanácskommunistáktól 1968-ig a főáram kevesek által vitatott részévé váltak.

…

(A konferencián már csak felolvashatták a pár nappal korábban elhunyt Daniel Bensaïd francia trockista-anarchista filozófus, „68”-as mozgalmár előadását – magyarul a rednews.hu honlapon olvasható – ennek záró bekezdése:) „A kommunizmus nem tudományos »ismeret« a célról és az odavezető útról, hanem stratégiai, a nagy vonalakat felrajzoló hipotézis. Megsemmisíthetetlen neve az álomnak egy másik világról, ahol az igazságosság, az egyenlőség és a szolidaritás uralkodik; a valóságos mozgalom, mely a fönnálló rend felforgatására tör a kapitalizmus határain belül, és egyben a hipotézis, amely irányítja ezt a mozgalmat a tulajdon- és hatalmi viszonyok radikális átalakítása felé, távol tartva a »kisebbik rosszabbal« kötött megbékéléstől, amely a legrövidebb út a még rosszabb felé.”

A Rednews.hu nyilván közli majd a többi előadást is, egyelőre a Bensaïd-cikken kívül TGM francia nyelvű referátumát tartalmazó videó látható.