Nagy mázli, hogy már a Szilágyi Erzsébet fasor másik oldalán lakom, különben erkölcsi kötelességemnek érezném, hogy elmenjek szavazni Donáth Lászlóra. „Jót tenni, hittel és becsülettel” – hirdeti plakátján, és neki elhiszem. Jellemző, hogy a III. kerületi MSZP-sek egy közülük való Niemand elvtárs kedvéért kiszorították saját területéről a templom- és szeretetotthon-építő, megkérdőjelezhetetlen tisztességű Donáthot. Ő meg vállalta, hogy átjön a Rózsadombra, megveretni magát egy undorító fideszestől, az inkvizitori tekintetű Balsaitól…
De valójában nem erről akarok írni, hanem arról, hogy én miért és kire-mire nem szavazok. Eddig tudatosan távol tartottam a blogot – és magamat – a választási kampánytól, de ez már lehetetlen, ha a haverom üvöltve lehülyéz, amikor közlöm, hogy nem fogok szavazni („Jobb neked egy kétharmados Fidesz- vagy egy Fidesz-Jobbik-kormány?”), idős hölgyismerősöm (egykori kollégám és elvtársam) pedig közli, hogy válaszom nyomán egy világ omlott össze benne. És persze ökölbe szorul a gyomrom a plakátokon vigyorgó jobbikos Pörzse Sándortól vagy a Máté által idézett (márc. 27-i bejegyzés) ifjúak egyetemisták(!) antiszemita paranoiájától.
Annak, hogy egy választáson valaki melyik pártra adja voksát, számos oka lehet:
a./ Egyetért a párt elveivel, az általa képviselt értékekkel.
b./ Egyetért a párt aktuális politikai programjával, esetleg úgy érzi, hogy az neki személyesen is hasznos.
c./ Hisz egy politikusnak – vagy inkább egy politikusban, netán vezérben.
d./ Hagyomány, szocio-kulturális kötődés.
e./ Jobb híján, a kisebbik rosszat választva.
f., g., h…
Engem az elmúlt húsz évben a „d” és az „e” vezérelt, de most már elég volt ebből. Az MSZP bebizonyította a kormányzásra való tökéletes alkalmatlanságát (erről már korábban is írtam, például itt meg itt), és ez számomra a politikáról gondolkodva súlyosabban esik latba, mint hogy lopnak vagy hazudnak. (Cosi fan tutte – mind így csinálják, mondja egy kedvenc Mozart-operám.) Ezzel pedig megszabadítottak egy súlyos dilemmától, amit az okozott, hogy régóta tudom – csak sikeresen zárójelbe tettem -, hogy ennek a pártnak nincsenek elvei, értékei. Nekem meg vannak. Persze nagyon kérdéses, hogy mire megyek társadalmi-politikai normákkal, értékekkel, ha ezek ma szükségképpen magánüggyé csökevényesednek.
MSZP tehát nem, de más párthoz még ennyi közöm sincs – vagy éppen nyilvánvaló ellenségem.
Hiszterizálni már (még?) nem hagyom magam. Undorító fideszes évtized jön, de azt remélem, hogy – dumájuktól, propagandájuktól függetlenül – jobban, szakszerűbben fognak kormányozni, mint Medgyessyék, Gyurcsányék tették. (Bajnai, aki tényleg csak egy kapitalista válságkezelésre szerződött, egy évre, ebből a szempontból nem számít.) Működni fognak az állami intézmények, a közigazgatás, több pénz jut kultúrára, oktatásra, egészségre, és véget vetnek a Jobbik-bűnözésnek. Lesz persze „elszámoltatás”, megtorlás – de, legyünk őszinték, van mit számon kérni. (Ahogy rajtuk is lett volna – és lesz – mit.) De a Fideszben is, azt hiszem, legfeljebb Kövér László (meg néhány, Szíjjártó-kaliberű kis pöcs) akar félelmetesnek látszani, Orbán – mint minden diktátor – a lelke mélyén arra vágyik, hogy szeressék. Navracsics, Varga, Matolcsy meg csak kormányozni szeretne. És mögéjük sorakozott fel mára a magyar nagytőke.
Igen, gazdaság. (Economy, stupid! – figyelmeztetett annak idején az MSZP-hez képest vad baloldali Bill Clinton.) Remélem, az állami gazdaságpolitika nem kizárólag a multik érdekeit képviseli majd, noha a játéktér nagyon szűk.
És hogy mit nem remélek? Nem hiszem, hogy csökkennének a társadalmi egyenlőtlenségek, igazságtalanságok, és a belőlük fakadó feszültségek. Az ország tovább fog sodródni egy etnikainak látszó, valójában szociális robbanás felé. A mezőgazdaság és általában a falvak helyzete mellett a cigánykérdés az, ami a legjobban világít rá arra, hogy rendszerproblémáról van szó. Arról, hogy szétverte a társadalmat az elmúlt húsz évben kialakult kapitalista rendszer. Amelyben öncéllá vált a gazdaság, pontosabban a társadalmi szempontokat figyelmen kívül hagyó neoliberális „hatékonyság”-szemlélet. A profitnak – vagyis a haszonnak – csak pénzügyi értelme maradt, a társadalmi hasznosság, szükségesség nem szempont.
Tisztában vagyok azzal is, hogy ez nem magyar probléma, ebből következően nincs magyar megoldás sem. Magyarország egy világtörténelmi fordulat epizodistájaként – vagy inkább egyik színtereként – része lett a globális kapitalizmusnak, kiszolgáltatott, alárendelt, „félperiferiális” helyzetben.
Teljesen igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy kapitalizmus és demokrácia összefüggnek, feltételezik egymást. Legalábbis, ha demokrácián ezt értjük, ami csak az elitek közti választás „szabadságát” adja, illetve médiamanipulált korunkban már annak is csak az illúzióját. A kapitalizmus, a tőke szabadságához azonban valóban ez kell.
Én viszont elhatároztam, hogy ebből kilépek. Ezért nem megyek szavazni. Pontosabban: nemmel szavazok a rendszerre.
(Legalábbis most így gondolom.)
Utolsó kommentek