„Az ország kétharmada jobbikos, csak még nem tud róla” – mondta tegnap éjjel Vona Gábor, és lehet, hogy igaza van. Eddig nem volt jellemző rám, hogy fasisztákkal értsek egyet, de Vonának még egy mondata megragadott, ahogy jóval éjfél után, Galkó József Attila performanszáról hazaautózva a rádiót hallgattuk. Azt mondta, amit néhány órával korábban – egy választási házibulin, a szájzárra kényszerített tévéállomásokat bámulva – én is: az MSZP-kormány úgy távozik, olyan botrányos működésképtelenséget bizonyítva, mint ami egész tevékenységét jellemezte. Fél 10-kor fel is adtam, és – híven e blogon az elmúlt napokban kifejtett választási programomhoz – visszatértem a Gát utcába. „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet…”

Ott, József Attilát hallgatva, délben és éjszaka összesen vagy öt órát… Galkóval dedikáltattam is a magammal vitt kötetet: – Én írjak bele a József Attilába?! – Őt már nem kérhetem. – És írta (klikk a képre):

… Szóval, József Attilát/Galkót hallgatva persze nem jutott eszembe, hogy jobbikos lennék, csak az, ami a szavazástól való távolmaradásomat is motiválta, hogy tudniillik: Ezt nem! Ebből elég! … De hiszen alapvetően ezért szavaztak oly sokan a Jobbikra, ezért szavaztak még többen, amúgy normális, szimpatikus, gondolkodó emberek (és nem csak a zemberek!) Orbán vezérre. Nem, nem a Fideszre: Orbánra, a remélt rendteremtőre. Ja, hogy „Óh, én nem így képzeltem el a rendet”? Mindegy. Kost was kost. Most éppen ennyit kóstál: 10-15 év keresztény-nemzeti, autoriter jellegű Bethlen-remake-et. És a továbbiakat illetően a reményt abban, hogy Marxnak igaza van: bár a történelem ismétli magát, de az először tragédiaként lejátszódó események másodszor már bohózatként kerülnek színre.

Persze nem vagyok jobbikos, és nem csak azért, mert hiányzik belőlem a gyűlölet és a fanatizmus. Azért se, mert (már?) nem hiszek a leegyszerűsítő világmagyarázatokban. Éppen ezért meggyőződéses baloldaliként, „komcsiként” se vagyok hajlandó kétségbe esni a Fidesz győzelmétől, Orbán eljövetelétől.

És pláne nem a „baloldal”, az MSZP bukásától. Legfeljebb azt tartom bajnak, hogy nem bukott nagyobbat: a majdnem 20 százalék, a Jobbik megelőzése, a „legerősebb ellenzéki párt” gyorsan felvett póza alibi lehet ahhoz, hogy egyelőre ne történjék ott semmi. Egyelőre. Mert azért az, hogy (Csongrád kivételével) az egész Alföldön és Észak-Magyarországon a Jobbik megverte az MSZP-t, hogy olyan egymástól nagyon különböző, de egyaránt emblematikus szocialista politikusok, mint Szekeres Imre vagy Szili Katalin saját választókerületükben katasztrofális vereséget szenvedtek, aligha maradhat következmény nélkül. De az is biztos, hogy nem a Mesterházy Attilához hasonló ifjú karrieristák hozzák majd a baloldal újjászületését.

Újra el lehet, el kell gondolkodni azon is, hogy talán tényleg nincs értelme (jelenleg? már? még? nálunk?) a bal- és jobboldal emlegetésének, ennek a politikai-gondolati sémának. Megjegyzem, ez már a rendszerváltás környékén is felmerült (bennem is). Mindenesetre az utóbbi évek kormányzati tevékenységét és politikai propagandáját tekintve a hagyományos (tőke-munka, gazdag-szegény stb.) értékrend alapján a Fidesz lényegesen balra áll(t) az MSZP-től. Az „ökoszociális” (mi a franc ez?) LMP megjelenése és sikere pedig eleve új dimenziót jelent a magyar politikában.

Egyébként csak akkor lett volna lelkiismeret-furdalásom a szavazástól való távolmaradásom miatt, ha egy szavazat hiánya miatt az LMP nem jutott volna be a parlamentbe. De ennek inkább esztétikai, mint politikai okai vannak.

Szóval, azt gondolom, április 25. után is lesz élet Magyarországon.

Lesznek emberek, könyvek, zenék…

Előzmény: Nemválasztási kampány