„Mit én most regélek, mind elmondta más,
a kertnek szüretjén, hol nő a tudás.
Gyümölcsterhű fán fönt, ha nincs is helyem,
a csúcsát talán meg sem érinthetem:
a dús pálma aljában is jó, ha állsz:
ha mást nem, megóvó nagy árnyat találsz.
De tán még a lábam is megvethetem
az árnyékvető fán, egy ágszegleten,
s e híres Király Könyvet írván, lehet
megéltetem itt lenn az emlékemet.
E könyvről ne hidd, hogy csalárd vagy hamis,
de tudd: változandó a sors útja is.
E könyvből meríthet, kiben csak van ész,
ki képet, ki rejtvényt kihámozni kész” (Firdauszí: Királyok Könyve. Devecseri Gábor ford.)
Magyarázat később
*
Tegnap jó három órát sétáltam: Zugliget – Tündér-szikla – János-hegy (alja) – Normafa – Svábhegy. A fejemet kellett (volna) kiszellőztetni – ép testben ép lélek –, a tüdőmet tán sikerült. És persze amíg lihegve (csakazértis!) kapaszkodom fölfelé, meg kell állapítanom, hogy ez még tíz éve is könnyebben ment…
Tíz-húsz-harminc éve gyakran sétáltam – sétáltunk – a Normafánál, egyfajta vasárnapi rítus volt a séta. Ez a rítus is elmúlt, mint elsőként a közös reggeli… Nesze neked fejkiszellőztetés! Egyre több hülyeség jut eszembe…
*
A Tündér-sziklánál kb. negyven éve jártam először, föl is másztam rá, akkor még nem volt tériszonyom. Egyetemistaként a nyári szünetben a Béke Nevelőotthonban dolgoztam (aztán majd a következő nyáron is, meg egyetem után is, hogy félév múltán dezertáljak a pedagógus pályáról), és ez volt az első, néhány órás kirándulásunk – inkább csak kegyüket elnyerendő, ismerkedő sétánk – a srácokkal. Az utolsó, nem sokkal távozásom előtt, a Holdvirág-árok volt. Arról egy emlékem van, Gyuri, aki azt mondja: – Mester! Én tudom, hogy nem szeret, mert sokat beszélek, de én akkor is szeretem a Mestert… – És tényleg. Szégyen. Megmaradt.
*
Normafa. (Végre vízszintes séta!) Századszor is megnézem az 1969-ben állított emléktáblát:
„E helyen állott az a bükkfa, amely a hagyomány szerint Mátyás király születésekor sarjadt, s 1927-ben bekövetkezett pusztulásáig Buda és Pest polgárainak kedvelt kirándulóhelye volt. A régi Nemzeti Színház művészei a játékszüneti – normanapokon ide jártak ki, és egy ilyen ünnepség alkalmával Schodelné Klein Rozália… 1840-ben itt énekelte Bellini: Norma című operájának nagyáriáját…”
Az 1962-ben ültetett új fa még nagyon csenevészként élt az emlékemben, most jó ránézni, megférfiasodott.
Érdekes, csak erre a táblára emlékeztem, pedig ott van mögötte egy másik is, meg két emlékoszlop is. De menjünk sorjában.
Schodelnéről sajnos nincs felvétel, így hát – mialatt mesélek/ismeretterjesztek/okoskodom – érjétek be Maria Callassal, ő énekli a Casta Divá-t a Normából:
A majd’ kétszáz éve, 1811-ben Kolozsváron született sztár (nem Callas) elhagyott gyerek lehetett, mert nevét egy Kleinné nevű bábaasszonytól nyerte, aki felnevelte. 5 éves korától tanította Schodel János kolozsvári zenetanár, aki 15 éves korában feleségül vette (Schodel akkor 30 éves volt) és Olaszországba vitte, ahol teljesen kiképezte nemcsak az ének művészetében, hanem a játékban is. Pozsony, Bécs, Hannover, a londoni Covent Garden pályájának néhány állomása. 10 évi külföldi távollét után Kolozsvárra tért vissza, majd a Nemzeti Színház művésze lett, 1848-ban lépett fel itt utoljára – a Normában. Ezután visszavonult, s 1854-ben halt meg. Barabás Miklós rajza Erkel Bátori Máriájaként ábrázolja.
*
A „Norma-fától” kissé hátrébb, balra és jobbra két komor-komoly, szakállas férfiú arckép-reliefje, nevük alig betűzhető ki: Halmos János és Márkus József. Soha nem hallottam róluk, és ami a fura, én, a szobor- és táblamániás soha nem is néztem utánuk. Most megtettem.
1906-ban Glück Frigyes kezdeményezésére helyezték el az emlékoszlopokat, rajtuk Halmos János polgármester és Márkus József főpolgármester domborműves portréjával. (Az alkotó ifj. Pelzman Frigyes volt.)
Glück Frigyes (1858–1931) a magyar szállodatulajdonos, a Magyar Vendéglősök Országos Szövetségének elnöke; ő alapította az első pincériskolát. Magyar-francia, m-német és m-angol pincérszakszótárt adott ki. Nevéhez fűződik a János-hegyi kilátó és a Látó-hegyi Árpád-kilátó létesítése. Ismert műgyűjtő és áldozatkész mecénás is volt.
Halmos és Márkus egyszerre mondott le fővárosi tisztéről 1906-ban, tiltakozásul a Fejérváry-kormány („darabontkormány”, gimnázium 4. oszt.) politikája ellen. Az, hogy még ugyanabban az évben emlékoszlopot állítanak nekik, a tiltakozás és szolidaritás kifejezése lehetett. Mindketten egy évtizeden át voltak a főváros vezetői. Márkus Józsefről még két érdekességet közölnek a lexikonok: az egyik, hogy 1894-ben alpolgármesterként ő rendezte Kossuth Lajos temetését; a másik, hogy a húga volt Márkus Emília, a kor híres színésznője.
*
A másik táblán Devecseri Gábor verse:
Normafa,
Hajdanidőn itt lengett lombod a szélben,
Ünnepi hegymászók víg dala szállt körülötted,
Normafa,
Majdanidőn lombod közt éled az ének,
Győzve sivár közönyön, győzve dühös viharon.
Naná, hogy időmértékes, hiszen az ógörög és latin költészet szerelmese volt, magyarul az ő szavaival szól az Odüsszeia és az Iliász. És sok más mellett ő fordította a leghíresebb perzsa eposzt, a 10-11. században élt Firdauszi művét, amelyből bevezetőben idéztem. Ma a legtöbben azonban valószínűleg a (Bródy János által megzenésített) Állatkerti útmutató-ról ismerik.
Az ókori irodalom mellett Devecseri imádta a nőket is – és általában az életet. Valamint az 50-es években a kommunizmust is. Hegedűs Géza így ír róla A magyar irodalom arcképcsarnoka c. művében:
„Aligha lehetett szebb, daliásabb férfit elképzelni, mint a harmincöt-harminchat éves Devecseri Gábort alezredesi egyenruhában, ahogy ott áll akár a katonai főiskola katedráján, akár az Írószövetség elnöki asztalánál, homlokába hulló fekete hajfürtjét hátrasimítva tanít vagy magyaráz vagy cseveg akár görög mondai hősökről, akár szovjet költőtársakról, akár kultúrpolitikai napi feladatokról, ide-oda csapongva latin közmondások, a marxizmus klasszikusaiból vett idézetek és felettébb erotikus hasonlatok között. A nők - minden korosztályból - elragadtatottan lelkesedtek érte, és ő tréfát és áhítatot vegyítve lelkesedett minden nőért. A férfi barátok szívük mélyéig szerették, akkor is, amikor éppen mérgesek voltak rá, akár éppen "túlvonalassága" vagy éppen minden komoly dolgot gúnyoló cinizmusa miatt… Mint költő a Nyugat "harmadik nemzedékének" egyik kitűnősége volt; mint tudós a magyar klasszika-filológia nemzetközi tekintélyű kiválósága; mint műfordító, mint az antik kultúra tolmácsa versenytárs nélkül első az évszázadok magyar irodalmában.
Afféle csodagyermeknek indult. Tizenöt éves korában már tökéletes formabiztonságú versei jelennek meg, húszéves kora előtt már rendszeresen közli a Nyugat a költeményeit…
…a felszabadulást követő első években tanársegéd az egyetem Görög Intézetében. És habár a legelső pillanatokban még a Nyugat viszonylag politikamentes humanista költészetét folytatja, hamarosan bekövetkezik a hirtelen fordulat: elragadja a marxizmus, a kommunisták új arculatú, hazát építő lendülete, a szocialista jövő kilátása. Egy délelőtt a belvárosi Aero eszpresszóban baráti ösztönzésre bravúros kis verset ír Terv címen a tervgazdálkodás lelki élményéről. (A verset Jel szíves közlése alapján utólag illesztettem a bejegyzésbe)
A kisgyermek, ha várakat
épít a nyári fák alatt
a part homokján tervezi,
hogy később is majd ezt teszi.
És nincs szebb, mint ha teljesül,
miért a vágyó lelkesül.
Terv nélkül semmi sem terem,
az almamag sem tervtelen,
Mert benne él az almafa
törzse, virága, illata,
gyümölcse, tervként ott feszül
a munkáló magon belül.
Tervek! Remények? Fellegek?
Nem! Nem vagyunk már gyermekek.
Jól tudva tesszük, mit az ész
okos tervként elénk idéz.
Nem homokvárat építünk,
hogy arassunk, azért vetünk,
hogy öltözzünk, azért szövünk:
magunk kertjében öntözünk.
Nem sorsot és csodát leső,
tervünk ma éltető eső,
az elgondolt jövőre hull,
s a szép jelenné lombosul.
A költemény néhány nap múlva megjelenik a Magyar Kommunista Párt lapjában, a Szabad Népben. Ez a vers az egész irodalmi életben feltűnést kelt, sokan meghökkenve állapítják meg, hogy Devecseri kommunista lett. Ez a meghökkenés jobban tetszik neki, mint az elragadtatás másfelől. Most már ezt az utat akarja járni, és hamarosan belép a kommunista pártba, és egyszerre egyik vezéralakja lesz az új költészetnek. 1948-ban a Katonai Akadémia meghívja irodalomtanárának: ez előbb őrnagyi, majd alezredesi rangot jelent. Ő pedig egy kamasz fiú játékosságával örül a szép tiszti egyenruhának, amely alighanem senkin nem mutat olyan jól, mint rajta. Nemsokára az Írószövetség főtitkára. Egyszerre játékosan és áhítatosan örül a szerepnek, lelkesedik mindenért, ami van. Pedig ez a személyi kultusz kora. De ez a személyi kultusz tette őt alezredessé, főtitkárrá, ez ad Kossuth-díjat neki (ámbár kissé bosszantja, hogy nem mint költő, hanem mint műfordító kapta a magas kitüntetést). És bár életének egyik felét leköti a nagy feladat: a teljes Homéroszt megszólaltatni magyarul, élete másik felét betölti nem is a szocializmus, hanem a Rákosi-kurzus elragadtatott szolgálata. Politikai közhelyeket, bálványimádó tiszteletet, közvéleményre kényszerített hazugságokat versel meg bravúros formacsillogással (ezeknek egy részét már néhány év múlva szégyellte és megtagadta, de amikor írta - valóban hitt bennük, ahogy hitt azoknak a fellobbanó szerelmeknek az örökkévalóságában is, amelyeket már másnap tökéletesen elfelejtett)…”
Séta - történetek 1. Aknamentesítés
Séta - történetek 2. Vadaskert
Utolsó kommentek