„Kiégtél – kiégtetek –, talajt vesztettél, mindenfelé kiállnak a gyökereid, elvesztetted, elveszett, amiben félévszázadon át hittél” – mondja FiamMáté  legutóbbi bejegyzésemről. Néha szeret kegyetlenül őszintén fogalmazni. Nem emlékszem, elhangzott-e a beszélgetésben a „szánalmas” jelző is. Felelősségre vonás egy olyan harmincastól, akiben – számos nemzedéktársához hasonlóan – még az előtt megölték (megöltük?) a társadalmi hit képességét, hogy felnőtt fejjel hinni tudott volna. Semmi baj, itt vannak már a huszonévesek, akik közt már több a lelkes hívő – igaz, ők speciel többnyire a nemzeti szocializmusban hisznek.

Furcsa véletlenként (Mátéval együtt valljuk – tudjuk –, hogy nincsenek véletlenek) ma reggel, fellázadva a munkanapok automatizmusa és robotja ellen, a fürdőkádban majd’ egy órát töltöttem a tíz napja félretett Badiou-könyvvel (lásd korábbi bejegyzésemet), amelyből egyébként érik egy újabb poszt a kegyetlenségről, s ezzel kapcsolatban arról a mechanizmusról, ahogy az én-ből mi lesz. Most viszont a 20. század gondolkodásának művészeti vetületéről, az avantgárdról szóló előadást olvastam el. Tanulságos volt, és talán ez hozta elő a tegnap esti beszélgetést.

Badiou szerint az avantgárd – a művészeti avantgárd egymást hajszoló, tagadó új és új irányzatainak – lényege a jelen megragadása, sőt, a jelen teremtése. A valóság oltárán akár a művészetet is föl kell, föl lehet áldozni. Ezért aztán az avantgárdok már nem egyszerűen esztétikai „iskolák”; hirtelen társadalmi jelenséggé válnak. Váltak. Múlt idő; ez ugyanis a 20. század volt, amelyről – mint korábban írtam – Badiou a valóság iránti rajongást tartja a legjellemzőbbnek, leglényegesebbnek.

A mát, mondja Badiou „a jelen – mármint a valóságos jelen – teljes hiánya jellemzi” Mallarmé nevezte az 1880 utáni éveket „jelenhiányosnak”, Badiou ugyanezt mondja (2000-ben) az 1980 után következő évekről. „Minthogy az ellenforradalmi időszakok sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint a forradalmiak, nincs mit csodálkozni azon, hogy a hatvanas évek ’balossága’ után azokat a reakciós eszméket látjuk viszont, amelyek a Párizsi Kommünt követően bukkantak fel.”

Badiou André Bretonnak, a „szürrealizmus atyjának” egy 1944-ben megjelent szövegéből, az Arcane 17-ből idéz. Néhány kiragadott mondat, ami megfogott, itt és most:

„Le kell szállni a szenvedés legmélyére…, hogy az ember rádöbbenhessen önnön korlátlanságának adományára, arra, amiért érdemes élni…Nincsen pimaszabb hazugság – kivált, ha jóvátehetetlen, ami történt –, mint azt állítani, hogy lázadni mit sem ér. A lázadás magában hordja önnön igazolását, függetlenül attól, hogy van-e esély megváltoztatni a kialakult rossz helyzet okát.”

Hm.